Cseri Miklós, Kósa László, T. Bereczki Ibolya szerk.: Paraszti múlt és jelen az ezredfordulón - A Magyar Néprajzi Társaság 2000. október 10-12. között megrendezett néprajzi vándorgyűlésének előadásai (Szentendre: Szabadtéri Néprajzi Múzeum; Magyar Néprajzi Társaság, 2000)
ZENTAI Tünde: Az ágy és a népi alváskultúra a kora újkorban
núskodik, hogy az ágy szó a 18. században általánossá válik a köznyelvben, azokon a területeken is, ahol eddig a 'nyoszolya' uralkodott: Erdélyben túlsúlyba kerül az 'ágy' és az 'ágyfa', az 1740-es évektől már az alföldi inventáriumokban is vegyesen szerepel az 'ágy' és a 'nyoszolya'. Míg az előbbi a választékos, az utóbbi a hagyományos nyelvkészlet része lesz. A 'nyoszolya' egyre inkább a széles értelemben vett Alföldre korlátozódik, beleértve a Duna mentét Mohácstól Győrig és Erdély sík vidékeit is. A tendenciával egyidejűleg - a 18. századi vallomások jegyzőkönyvei szerint - feltűnik viszont a nép ajkán. Igaz, még csak elvétve, egyes városokban (Miskolc 1716, Debrecen 1735) és közelségükben (Tallós, Pozsony m. 1 ! 729, Kisvác, Pest m. 1744.); mindig bútor jelentéssel, ahogy az említett területeken még a 20. században is tapasztalható. A boszorkányperek az ágybútor széles körű paraszti elterjedését bizonyítják az ország minden részéből. Nemcsak a bennük foglalt adatok nagy száma miatt, hanem azért is, mert valamennyi a hálóágyra vonatkozik. Az ágytípusokról viszont leginkább az asztalos-árszabások, a háztartásleltárak és a tárgyi emlékek alapján alkothattunk fogalmat. Az ágyszerkezetnek sokféle változata van használatban. Az asztalos és esztergályos limitációk szerint a hazai asztalosok különféle födeles és támlás ágyakat készítenek fenyő-, gyümölcs és keményfa anyagokból. Az inventáriumok és kárlisták összehasonlításából kitűnik, hogy városi gazdag polgárok otthonában a mennyezetes ágy rangvesztést szenved, a mezővárosi és az alföldi városi lakosság felső rétegénél viszont divatja egyre terjed. A 18. századi mennyezetes ágyak Magyarországon pilléres szerkezetűek, a nyugat-európai teletáblás végű típusról nem tudunk. A történeti források analíziséből kitetszik, hogy a vetett díszágy birtoklása általános törekvés, amely magába foglalja a jól megépített „szép" bútordarab igényét is. Az ilyen ágy legjobbika a kisnemeseknél, a mezővárosi iparos-kereskedő rétegnél, a nyugat-dunántúli parasztpolgároknál és az alföldi városi jobbágy gazdáknál a század második felében mennyezetes, amelynek a földrajzi határai kelet felé nem nyúlnak túl a Kárpátokon. Festéssel, faragással díszített tárgyi bizonyítékai komáromi, szentesi (1759), kapuvári, csornai - a komáromi asztalosok keze alól kikerült vagy hatásukra készült - példányokon tanulmányozhatók. Fönnmaradt több népi ízlésű, évszámos, ún. lófejes, festett ágyorom (6. kép) is (Komárom 1783, Tápé 1795, Tótkomlós 1797), amelyek esetében nem tudjuk, de nem is zárható ki, hogy födeles ágyak végét díszítették-e. Ugyanis a levéltári följegyzések tanúsítják, hogy sok házban állt mennyezet nélküli „tornyos ágy". A díszítés festett ornamentikájában még mindig a reneszánsz él tovább, barokk és rokokó elemekkel, applikációval, faragással kiegészülve. A század második felében előbb a rokokó, majd a klasszicizmus hatására alacsonyabb, kisebb és jobbára maga színében hagyott, faragással díszített támlás ágyak terjednek, elsősorban a polgárság körében. A 18. században népszerűek a helykímélő, kihúzható, összecsukható ágyak is. Közülük országos elterjedtségre tesz szert a nagy ágy alá gurítható kerekes „tolóágy", amely már a jobbágyi inventáriumokban is dokumentált, és a kanapéágy, azaz a karos láda ággyá nyitható változata.
