Cseri Miklós, Kósa László, T. Bereczki Ibolya szerk.: Paraszti múlt és jelen az ezredfordulón - A Magyar Néprajzi Társaság 2000. október 10-12. között megrendezett néprajzi vándorgyűlésének előadásai (Szentendre: Szabadtéri Néprajzi Múzeum; Magyar Néprajzi Társaság, 2000)
K. CSILLÉRY Klára: Tér- és időszemlélet a mátraalmási (szuhahutai) famunkásoknál
Hozzátehető, a nézelődést csakis a szemrevételezettek hasznavehetősége irányította. A szuhahutaiak nehéz élete megakadályozta, hogy a táji szépségeket értékeljék. Egy alkalommal amikor az egyik asszonnyal hegyen-völgyön az erdőt járva, kiszaladt a számon: „De szép itt!", meg is kaptam érte a megrovást: „Magának ez szép? Ezek a csúnya partok?" 10 A falukról természetesen különösen azt tartották a szuhahutaiak számon, hogy hol milyen formájú szerszámot igényeltek. Mondták például, hogy van, ahol a nagy karikájú orsót kedvelik, mint Szécsény vidékén, van, ahol a kicsi karikájút, így Bodonyban. A kis seprűt inkább Gyöngyös vidékén szerették, de már Verpeléten csak a nagyot. Az általános kívánalomnak, miként azt Prófusz Sándor megfogalmazta, kaszakocsban „a közepes görbe a jó, amelyik nagyon görbe aszt nem szeretik, mert az nagyon összeszorítja az ujját, elfárad hamar." Stork István viszont, aki szívesen árusított felesége falujában, Lucfalván, azt is számon tartotta, hogy „Lúcínyba a görbe koccsot szeretik, mer nem a tövibe fogják, aszt akkó a jó görbe jó". A látottak és hallottak közül azonban nem csupán a hasznos ismeretek ragadtak meg a faluról falura, no meg vásárokra járó hutaiak emlékezetében, hanem a számukra idegenszerű, illetve a későbbi beszélgetésekben felidézhető jelenségek. Az eltérő viseleteket különösen megjegyezték. Draveczki Béláné hosszasan sorolta: „A palócok szeretik a piros szoknyát, meg bőszoknyát, itt mindenütt piros szoknya kell, olyan idős korig, amíg szoktak má cifrát hordani. Szúpatakon, má ha férjhez megy, akármilyen fiatal asszony, csak barnába 11 jár mindig." Ahol behívták őket, főként az orsót árusítókat, meg tudták figyelni a berendezés számukra idegen elemeit. „Lúcínyban ... azok a csúnya fekete ágyak vannak. Olyan festőbű van" - emlékezett szintén Draveczki Béláné. Megjegyezték az általuk ismerttől eltérő tájszavakat is. Stork István így idézte: „Pétervásárán, ha megy a rokonhoz, hallottam, aszt mongyák: Megyek Erzsunyi. Megyek Marisnyi, ha Zsuzsinak hívják, Zsuzsinyi. Nekem olyan feltűnő volt". Az 1950-ben 24 éves Gembiczki Mátyás Jenő gyermekkori emlékeiből mesélte: „Mikor faluba mentem először, nekem a viselet volt a legfurcsább, nem tuttam eléggé csodálkozni, hogy milyen furcsa, hogy a nők így járnak. Meg az ütötte meg a fülemet, hogy »ella, alla«. Aszt idehaza kerestem a nyelvtankönyvemben, hogy mi az. Aszt aszonták - amikor mástól megkérdezte -, hogy az nyelvjárás. A városban a templomok, a nagy épületek, a kirakatok leptek meg. Akkó 10 éves vótam." Sokféle, az utak során hallott történetet meséltek nekem bíbájosokról is, ezeket sokan még akkortájt is elhitték és ódzkodtak miattuk az éjszaka teendő utaktól. Számtalan falucsúfolót ismertek. „Sólymoson fölpofozták a malackát, mer nem érte fel a válót", „Gyöngyösön tepertőt űtettek, hogy disznó kel ki belűle". Némelyiket egész kerek történetben adták elő. Miként az idős Gembiczki Huszár Jánosné mondta, ezeket „mesélgették, mikó öszvegyüttek a népek, hogy hol mi történt. Mulatságba vagy valamikó. Aszt nevetség vót belűle". 10. Part = 'hegyoldal'. 11. Barna = 'fekete'.
