Cseri Miklós, Kósa László, T. Bereczki Ibolya szerk.: Paraszti múlt és jelen az ezredfordulón - A Magyar Néprajzi Társaság 2000. október 10-12. között megrendezett néprajzi vándorgyűlésének előadásai (Szentendre: Szabadtéri Néprajzi Múzeum; Magyar Néprajzi Társaság, 2000)
SZILÁGYI Miklós: Otthonteremtés, faluközösséggé szerveződés - idegenben
hívogatáson túl a közösségszervezésben, az összetartozás-érzés fenntartásában volt igazán nélkülözhetetlen a szerepe: a.) tudatta mindenkivel (és segített is elhárítani!) a közeledő/már fenyegető veszedelmet (martalócsereg, tűzvész, jégverés stb.); b.) azzal, hogy minden halottat elbúcsúztatott, segített tudatosítani, hogy a faluközösséghez tartozás kivételes tisztesség; c.) tagolta a múló időt, s ezzel komoly segítséget adott a mindennapi életszervezéshez; d.) a faluhatárban is hallatszó, s rendszerint összetéveszthetetlenül egyedi hangjával biztosította a térbeli tájékozódást, kialakítván és folytonosan erősítvén az „ameddig a mi harangunk hangját hallom, addig vagyok otthon" érzését. A harangnak - s ugyanígy a közösségi épületeknek és szakrális tárgyaknak természetesen csak akkor van közösségteremtő ereje, ha az érintettek azt tulajdonítanak neki. Az adatokból az következik, hogy az egykori falualapítók valóban szimbolikus jelentőséget tulajdonítottak mindannak az objektumnak, tárgynak, aminek eredendő funkciója szerint a lakosságot egyetemlegesen kellett szolgálnia. A közösséget szolgáló szakrális objektumok és tárgyak szimbolikus jelentőségének tudatosodása, ennek eredményeként a lakókörnyezet otthonná, az innenonnan összeverődött embercsoport faluközösséggé formálódása spontán-automatikus és irányított-manipulált folyamatként egyaránt leírható. Ha az idegen, egymástól ösztönösen idegenkedő családok bár kényszerűszükségszerű, mégis szinte „azonnali" egymáshoz igazodására: a kölcsönös hasonulásra - azaz: a folyamat spontán-automatikus jellegére - helyezzük a hangsúlyt, a sorsközösség jelentette kohézióból vezetjük le a faluközösség létrejöttét. Kölcsönösnek kell ugyan tételeznünk az ilyen értelmű alkalmazkodást, viszont jól kitapinthatóak olyan kulturális és mentális tényezők is, melyek az adott helyzetben „mintává" avatódván az együvé sodródott embereket eleve „példaadókra" és „példakövetőkre" osztotta, s az utóbbiakat természetesen nagyobb mértékű idomulásra sarkallta. A rendelkezésre álló, bár ebben a vonatkozásban kevéssé „beszédes" adatokból az alábbiakra következtethetünk: - Az Alföld 18. század eleji újranépesítésében az eredeti lakóhelyükre (illetve őseik lakóhelyére) visszaköltözők is bizonyosan részt vettek. Ha pedig részt vettek, a táj otthonossá tételében (például a helynevek átörökítésében), a természeti adottságok és a termelési eljárások optimális összhangjának helyreállításában (például a legeltető nagyállattartás és a szállásrendszer helyi hagyományt követő újraélesztésében), a jól bevált, helyben beszerezhető építőanyagok és az építési technikák (föld-, nád-, vesszőfalazat, nádtető) alkalmazhatóságának tudatosításában bizonyosan hegemón szerep jutott nekik, ha kevesen voltak is, az új faluközösségekben. Hogy mi mindent jelenthetett a tájat jól ismerők „hegemóniája", aligha lesz részletesen, adatszerűen igazolható, hiszen a túlélők, visszaköltözők létszámát sem ismerjük - sohasem fogjuk megismerni. Bár egyes vizsgálatok feltűnően nagyarányúnak mutatják a hadi eseményeknek igencsak kitett kistájon is a kontinuitást, 55 s az is megfogalmazódott - például a Jászság kapcsán -, hogy az 55. BÁRTH János 1974. 454
