Cseri Miklós, Kósa László, T. Bereczki Ibolya szerk.: Paraszti múlt és jelen az ezredfordulón - A Magyar Néprajzi Társaság 2000. október 10-12. között megrendezett néprajzi vándorgyűlésének előadásai (Szentendre: Szabadtéri Néprajzi Múzeum; Magyar Néprajzi Társaság, 2000)

KODOLÁNYI János: Néprajzi csoportjaink az ezredfordulón

Kalotaszeg. A Kolozsvártól nyugatra fekvő, negyven magyar lakosságú községet magába foglaló vidék már a 19. században felkeltette maga iránt az érdeklődést. JANKÓ János 1892-ben megjelent monográfiája részletes tájékoztatást ad a vidékről és népéről. Női ruházatán, hímzőkultúráján kívül építő, valamint templomépítő kultúrájával is jellemzik. Torockó. Viseleti és hímzőkultúrája révén elkülönülő néprajzi csoport, Torockószentgyörggyel együtt. Torockó szabadalmas „város" volt, Torockószentgyörgy jobbágyközség. Torockóba a 13. században stájer bányász, vasműves lakosságot telepítettek. Ez az elmagyarosodott, gazdag, endogám vasműves nép hozta létre külön néprajzi csoportját. GUNDA Béla szerint „múlt századi sajátos kultúrájában az integráló erő szerepét a vasművesség játszotta. Ez tette lehetővé a társadalom szoros összetartozási tudatának a kialakulását, elősegítette az endogámia fennmaradását, lehetővé tette, hogy az aránylag nagy költséggel járó viselet beleépüljön a társadalomba."

36 Mezőség. Szék földművelő lakóit külön néprajzi csoporttá határolja el a viselete, valamint zene- és táncfolklórjának néhány sajátossága. KÓSA László szerint „Erdély legarchaikusabb magyar paraszti műveltségét őrizték meg."

37 A kutatások eredményei azt tanúsítják, hogy sokszor már a 19. században sem volt könnyű olyan kulturális sajátosságot találni, amely egy-egy szűkebb vagy tágabb népcsoport kultúráját jellemezhette, s alkalmas volt arra, hogy a népcsoportot elkülöníthesse. A rendelkezésünkre álló két tanulmány, VISKI Károly, valamint FILEP Antal és KÓSA László munkája nemcsak etnikai csoportokat, néprajzi csoportokat, vagy DIÓSZEGI Vilmos kifejezése szerint etnokulturalis csoportokat tartalmaz, hanem földrajzi tájakat és vidékeket is. Soroljuk még ide a kunokat, jászokat, hajdúkat, őket még viselettel sem tudjuk jellemezni, ám ismerjük a származásukat, tudjuk mikor, hol telepedtek le, valamint azt is, hogy a történelmi viharok hová, merre sodorták őket. Ma halványodó, ám máig is élő hovatartozás-tudatuk van, akár a székelyeknek, a csángóknak, vagy az őrségieknek. Korunk nem kedvez az etnikai csoportoknak. A nagy integrálódás elkezdődött az első világháború idején. Akkor még nem tűnt el minden vidék sajátos viselete, a palócoké, a matyóké, a kalotaszegieké, a székieké, a székelyeké élt még, noha sokfelé visszavonulóban. A második világháború után a Bácskából a Dunántúlra menekítették a Bukovinából áttelepített székelyeket, valamint csángó töredékeket. Amikor Tolnában és Baranyában letelepítették őket, még élt bennük az összetartozásuk tudata, megőrzött viseletmaradványaik is megvoltak még, az azóta fölnőtt nemzedék tagjai azonban már kevesebbet őriztek meg abból, amely összetartozásukra emlékeztethet. A Felvidékről áttelepítettek is beolvadtak az új környezetbe. Már az első világháborúnak nagy migrációs következményei voltak, jóllehet a társadalomnak nem elsősorban azokat a rétegeit érintették, amelyek egy-egy etnikai csoportnak az alkotóelemei lehettek. A biklás ormánsági viselet az első világháború táján szorult vissza, csupán az öregasszonyok használatában maradt 36. GUNDA Béla 1963. 11. 37. KÓSA László 1975. 145.