Cseri Miklós, Kósa László, T. Bereczki Ibolya szerk.: Paraszti múlt és jelen az ezredfordulón - A Magyar Néprajzi Társaság 2000. október 10-12. között megrendezett néprajzi vándorgyűlésének előadásai (Szentendre: Szabadtéri Néprajzi Múzeum; Magyar Néprajzi Társaság, 2000)

KÓSA László: Múlt, jelen, jövő

a helyszínen megőrzött épületek tették és teszik teljessé azt a folyamatot, amelyben a magyar néprajz sokoldalú tudományos tevékenységgel fölszámolta mind nemzeti, mind nemzetközi vonatkozásban sok évtizedig fennálló, régi tartozását ezen a területen. Jóllehet a gyűjtőmunka súlya a mostani századvég felé haladva a vidéki múzeumokra koncentrálódott, nem feledkezhetünk el a budapesti Néprajzi Múzeum jelentős kiállítássorozatáról, mellyel új helyre kerülése után anyagát nyilvánosság elé tárta. Hosszas, részletező fölsorolás helyett említem az 1980-tól látogatható, sajnálatosan már lebontott, állandó etnológiai kiállítást és az 1943 után végre 1991ben ismét megnyílt, sőt időközben fölújított állandó magyar kiállítást. Sokunk véleményét mondom ki azzal, hogy kívánatos lenne, ha végre megoldódnának a Néprajzi Múzeum helyiséggondjai, raktározási nehézségei, egyáltalán vitán felül állna végleges elhelyezése. Sokan várjuk azt is, hogy sorra megjelenjenek gazdag gyűjteményeinek katalógusai, tárgypublikációi. Nem feledkezhetünk el a Néprajzi Múzeum égisze alatt lezajló, a hazai tudománytörténetben páratlan átányi monografikus gyűjtésről és földolgozásáról sem. Jövőre ötven éve lesz kezdetének. Értékes eredményeket tartalmaznak az 1960-as évektől megjelenő táji és helyi monográfiák. Ezúttal külön hangsúlyozom, hogy a mai Magyarországra és Erdélyre egyaránt gondolok. A táji monográfiákat azért emelem ki, mert csoportmunkában készülve s ebben rendszeresen muzeológusok, egyetemiek és intézetiek együtt dolgoztak, a magyar néprajz egyik sajátos kutatási hagyományát, a néprajzi csoportnak, vidéknek nevezett régiók vizsgálatát tették részletekben és szempontokban gazdaggá. A helyi monográfiák többek közt azért fontosak, mert egy negatív tradíció fölszámolásához járultak hozzá, a világszerte elterjedt, nálunk sokáig majdnem teljesen hiányzó néprajzi falumonográfiák pótlásához. A sokszerzős helységmonográfiáknak föltétlenül erénye, hogy a néprajzi fejezetek gyakran nyelvjárástani és természetrajzi dolgozatokkal együtt helytörténeti munkához társulnak. Ugyanezekben a művekben szemléletesen mutatkozott meg, ami különben fokozatosan átjárta az egész magyar néprajzot, a művelődéstörténeti szemlélet mellé fölzárkózó társadalomtörténeti érdeklődés. Mintaértékűnek tartom például a 19-20. századi mezővárosi társadalom életének föltárulását. A „tárgyi" és „szellemi" néprajzra osztó, régen elavult, ám mélyen bevésődött tudományelméleti tagolás fölváltásához leginkább a társadalomnéprajz járult hozzá. E látszólag egységes, valójában sokféle módszertani megközelítést és számos kiforratlan szempontot tartalmazó, bizonytalan határú fogalomban hosszabb ideig csak az látszott közösnek, hogy korábban nem vagy alig vizsgált témakörök iránti érdeklődésnek nyújtott keretet. Előadásom kéziratának lezárásakor jelent meg a Magyar néprajz VIII. kötete, melynek elemzésébe már nem foghattam bele. De azt megállapíthattam, hogy jóval több előmunkálat és eredmény halmozódott föl a közelmúlt évtizedekben, mint sokan gondoltuk, és a társadalomnéprajznak alighanem jobb osztályzatot kell adnunk visszamenőleg is, mint eddig tettük. Jóllehet a kötet számos korábbi elméleti és módszertani kérdést nyitva hagy, határozottan kirajzolódnak a társadalomtörténet, a szociológia és az antropológia felé a kapcsolódások, más-