Balassa M. Iván, Cseri Miklós szerk.: Népi építészet Erdélyben - Az 1999. március 21-27-én Tusnádon megrendezett konferencia anyaga (Szentendre: Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 1999)
Gilyén Nándor: Szék népi építészete
SZÉK NÉPI ÉPÍTÉSZETE GlLYÉN NÁNDOR Szék község, az Erdélyi-medence közepét elfoglaló, mintegy 6000 km 2 területű Mezőség északnyugati részén, Szamosújvártól délre, kb. 15 km távolságban fekszik. Eredetileg a középkori, már a 13. század óta ismert Doboka vármegyéhez tartozott, majd az 1876. évi megyerendezéskor Szolnok-Doboka vármegyéhez csatolták. Jelenleg a romániai Kolozs (Cluj) megyében található. A Mezőség, mint tájnév csak egy-két évszázada ismert, és elsősorban államigazgatási és földrajzi fogalom, az ott lakók nem is igen használják. Kétségtelen viszont, hogy mint földrajzi fogalom indokolt, hiszen ez a Marostól északra elterülő, napjainkban már szinte teljesen kopár dombvidék, suvadásra hajlamos agyagtalajával, a völgyekben meghúzódó, már javarészt lecsapolt mocsaraival, tavaival jól elkülönül a környező hegyvidékektől. (A Mezőségen a dombhátak is legfeljebb 500 m körüli magasságúak, míg a szomszédos hegységek csúcsai az 1500-1800 m-t is elérik.) A Mezőség eredeti növénytakarója helyenként ligetes-lombos, főként tölgy- és cserfaerdő volt, amelyet a legelő-, majd később a szántóterület növelése érdekében fokozatosan kiirtottak. Meg kell jegyezni, hogy maga a legeltetés is pusztítja az erdőt, de a szaporodó lakosság épületfaigénye szintén fontos tényező volt a mai kopár táj kialakulásában.' A Mezőség néprajzi értelemben is önálló nagytájnak tekinthető, amelynek fő jellemzője az aprófalvas településszerkezet (ebből a szempontból Szék kivételnek számít!), az archaikus paraszti műveltség, valamint a magyar, román és kisebb részben a szász etnikum kölcsönhatása. 2 Szék, elsősorban egykori sóbányáinak köszönhetően (neve is Szék, Szik, románul Sic - a sóból származik) igen nagy múltra tekinthet vissza. Sót bányásztak itt már a rómaiak is, a középkorban pedig - természeti kincseinek köszönhetően jelentős hely volt, 1310-től királyi város. A 19. század elejére nagyrészt kimerült, gazdaságtalanná vált bányáit azonban 1812-ben felhagyták. Jellemző, hogy ennek ellenére ebben az időben több mint egy évtizedig az egykori Doboka megye székhelye volt, és mezővárosi rangját is csak 1884-ben veszítette el. Lakóinak városi öntudata azonban részben napjainkig fennmaradt. A község gazdasági jelentősége - állattenyésztése és erdélyi viszonylatban kiváló termőföldje miatt - a 20. század közepéig mégsem szűnt meg teljesen. Ma már azonban az itt lakók több1. Az egykori Doboka, ill. Szolnok-Doboka vármegye általános ismertetését id. HODOR Károly 1837.; KÁDÁR József-RÉTHY László-TAGÁNYi Károly 1900-1905. 2. KÓSA László-FiLEP Antal 1978. 145-146. A Mezőségre vonatkozó néprajzi irodalom felsorolására itt nincs lehetőség.
