Cseri Miklós, S. Laczkovits Emőke szerk.: A Balaton felvidék népi építészete - A Balatonfüreden 1997. május 21-23-án megrendezett konferencia anyaga (Szentendre: Szabadtéri Néprajzi Múzeum; Veszprém: Laczkó Dezső Múzeum, 1997)

SIMONFFY Emil: Társadalmi és gazdasági viszonyok a 18-20. században a Balaton-felvidéken

Az átlagok azonban csak tájékoztató jellegűek. A balatonfüredi járás vizsgált 18 helységéből nyolcban növekedett a jobbágytelkek száma, kettőben azonos maradt és nyolcban csökkent, 19 5/8 jobbágyteleknyi növekedés áll szemben a 26 13/16 teleknyi csökkenéssel. A keszthelyi és a tapolcai járásban is található néhány helység, ahol a jobbágytelkek száma csökkent, de ez inkább kivételnek számított. A zsellérhelyek száma mind a három járásban növekedett, összességében több mint a másfélszeresére, legnagyobb arányban a balatonfüredi járásban, legkevésbé a keszthelyi járásban. Ez nyilván összefügg a szőlőművelés mértékével (a keszthelyi szőlőhegyek zsellérei a keszthelyi mezőváros polgárai között találhatók. Keszthelyen Mária Terézia korában 377 házas zsellért vettek számításba, a jobbágyfelszabadításkor 522-t, Keszthely-Polgárváros nélkül). Csak a helységenkénti vizsgálatok adhatnak képet arról, hogy hol, miért következett be a jobbágytelkek és a zsellérhelyek számának változása, hasonlóképpen ilyen vizsgálatok adhatnak választ arra, hogy az úrbéres földek területileg hogyan helyezkedtek el a határban. A Mária Terézia-féle úrbérrendezés során az úrbéres birtokállomány megállapítása nem mérnöki munkával történt, hanem az elvetett mag mennyisége után határozták meg a szántóföld nagyságát, a rét esetében a termett széna után. A későbbiek során így szükségessé vált a határ felmérése. Ha a jobbágyok kezén több úrbéres föld volt, mint amennyi a telki illetmény után járt volna (ez Zala megyében egy hold belsőség, 18-22 hold szántóföld, 6-8 hold kaszás rét, összesen 25-31 hold között mozgott a helység osztályba sorolása szerint), a többlet képezte a „maradványt". Ez az úrbéres állomány része volt, a volt jobbágy tulajdonába került, de érte a volt jobbágynak kellett a földesúri kárpótlást megfizetnie, és nem járt utána legelő és erdő sem. Tizenkét tapolcai járásbeli helységben vizsgáltuk az úrbéres földek megoszlását.

13 Mindössze egyben nem volt maradványföld, a telki illetményhez viszonyítva a maradványföld aránya 10-30% között volt két helységben, 30-50% között volt öt helységben és 50%-nál nagyobb volt négy helységben. A vizsgált 12 helységben az 5138 hold úrbéres földből 3699 hold (72%) volt telki illetmény és 1439 hold (28%) maradványföld. Tehát a volt jobbágy megtarthatta a felszabadítás előtt bírt úrbéres földjeit, de több mint egynegyedéért neki kellett a kárpótlást kifizetnie, és ezért nem kapott legelőt és erdőt. A vizsgált tapolcai járásbeli helységek közül csak négyben volt jelentősebb mennyiségű irtásföld 1848-ban. Az „irtásföld" is jogi fogalom volt, nem foglalta magába az irtás útján művelés alá fogott valamennyi szántót, rétet és szőlőt, hanem csak azokat a szántóföldeket és réteket, amelyeket a volt földesúr az irtásbirtokos munkájának a megtérítésével visszaválthatott. Ez történhetett természetben is, mint a fenti négy helységben, az irtásföldek felét-egyharmadát tarthatták meg az irtásbirtokosok most már tulajdonként. A jobbágyfelszabadítás végrehajtása során meg kellett szüntetni a volt földesurak és volt úrbéresek között a legelő és az erdő közös használatát is. Nyolc zsellérhelyet kellett egy egész jobbágyteleknek számítani, így a zsellérek is jutottak 13. SIMONFFY Emil 1960.