Cseri Miklós, S. Laczkovits Emőke szerk.: A Balaton felvidék népi építészete - A Balatonfüreden 1997. május 21-23-án megrendezett konferencia anyaga (Szentendre: Szabadtéri Néprajzi Múzeum; Veszprém: Laczkó Dezső Múzeum, 1997)

SIMONFFY Emil: Társadalmi és gazdasági viszonyok a 18-20. században a Balaton-felvidéken

Ez utóbbi azért is vált szükségessé, mert a szőlőbirtokosok nem voltak azonosak a falu lakóival. Nem minden határban lehetett szőlőt telepíteni, és a telepített szőlők nem azonos minőséget adtak. így igen kiterjedt volt már a középkortól kezdve a nem helybeliek, az „extraneusok", a „külbirtokosok" szőlőbirtoklása, esetleg a szőlőhegy nagyobb részét ők bírták. Ez nem függött össze a rendi helyzettel, például a veszprémi mezővárosi polgárok Balatonalmádiban telepítettek és bírtak szőlőket, vagy Esterházy herceg a Muraközben is rendelkezett szőlőkkel, ami után adta a Festeticseknek az előírt szolgáltatásokat. Tehát a rendi korszakban a „szőlő", a „szőlőhegy" jogi fogalom volt, ez nem jelentette azt, hogy a hegyközség egész területét ténylegesen szőlőültetvény foglalta el. A szőlő telepítése nem egyszerre történt, nem minden részlet volt alkalmas rá, így a gyepűn belül lehettek más művelésű részek is (például kaszáló, rendszerint a hegy lábánál), termelhettek egyéb növényeket is. Ezek a területek is jogilag szőlőnek számítottak. 1848-ban a jobbágyfelszabadító törvények csak az úrbéri szolgáltatásokat és az egyházi tizedet törölték el, ez utóbbi érintette a szőlőbirtokosokat is, egyébként a földesúri szolgáltatások változatlanok maradtak. Az első népképviseleti országgyűlés ugyan hozott ezek eltörléséről is határozatot, ezt a szabadságharc leverése után nem ismerték el, a birtokosoknak maguknak kellett évek múltával megváltakozniuk. A szőlőültetvények területi növekedését a természeti viszonyok korlátozták. A Balaton-felvidéken elsősorban erdőirtással nyertek új területet, amíg a domborzati viszonyok ezt lehetővé tették. Amikor ebben az irányban a terjeszkedés lehetősége lezárult, akkor került sor a szőlőhegyen kívül eső szántóföldek egy részének igénybevételére. Ez sok problémát vetett fel. Úrbéresek esetében sértette az állam és a földesúr érdekét, csökkentette az adóalapot. Éppen ezért kötötték ki, hogy az úrbéres telkekhez tartozó szántóföldeken létesített szőlőültetvényt továbbra is úrbéres szántóföldnek tekintsék, számítsák be az úrbéri telekbe. A szőlőültetvények terjeszkedése sérthette a faluközösség érdekeit is, mind az úrbéresekét, mind a nemesi közbirtokosokét. Ez részben akadályozhatta az amúgy is elégtelen mennyiségű gabonatermelést, főleg akadályozta a tarló- és ugarlegeltetést (az erdőirtás is csökkentette a legeltethető területet). Ennek ellenére a rendi korszak végéig elég jelentős területet foglalt el a szántóföldeken létesített szőlőültetvény, általában azonban ezeket nem sikerült a szőlőhegyhez csatolni. Ebben az esetben viszont az úrbéres szántóföldön lévő szőlőültetvények 1848ban felszabadultak, és a volt úrbéresek polgári tulajdonává lettek. Az 1848. évi 9. törvénycikk megtette a döntő lépést a jobbágyfelszabadítás ügyében, a földesúr és a jobbágy kapcsolata azonban a rendiség évszázadai alatt olyan sokrétűen fonódott és kuszálódott össze, hogy azt néhány soros törvénnyel nem lehetett maradéktalanul szétválasztani. Az utolsó rendi országgyűlés ezt nem is tekintette feladatának. A végrehajtás részletes szabályozására csak később került sor. Az 1853. március 2-ai úrbéri nyílt parancs rendelkezései alapján tettek pontot a függőben maradt kérdésekre. A végrehajtás két legfontosabb feladata az úrbéri birtokállomány terjedelmének és helyének a megállapítása, valamint a volt föl-