Cseri Miklós szerk.: A Nyugat-Dunántúl népi építészete - A Velemben, 1995 május 29-31-én megrendezett konferencia anyaga (Szentendre; Szombathely: Szabadtéri Néprajzi Múzeum: Savaria Múzeum, 1995)

G. SZABÓ Zoltán: "Pitar-kódisállás-forház" egy építészeti elem átalakulása három dél-zalai településen

3. Modern korszak Az 1945-1980 közé eső harmadik korszak kisebb időszakokra bontását gyakorlatilag a FÜZES Endre által megállapított időhatárok átvételével végeztük el, mivel gyűjtési tapasztalataink ezekkel teljes összhangban vannak.

32 1945 és 1949 között, akárcsak az ország többi részén községeinkben is elsősorban a háborús károk helyreállítása folyt. A környező uradalmi központokból számos földhöz és házhelyhez juttatott család költözött be, akiket a falusiak újgazdáknak neveztek el. A4, kép térképvázlatán például a pölöskefői „Újjtelep" nevű falurészt jelölték ki a betelepültek számára. Az újgazdák egységes utcasort alkotó, deszkák közé vert tömésfalú, cseréptetős házakat építettek túlnyomórészt önerőből, kalákamunkával. Specialistát, csak a nyílászárók behelyezéséhez, a tetőzet, kémény elkészítéséhez alkalmaztak. Az egységes külső megjelenést a későbbiekben hozzátoldott változatos formájú tornácok és „forházak" bontották csak meg (16., 17. kép). Az 1950-től 1957-ig terjedő időszakban az ismert okok folytán bekövetkezett általános gazdasági regresszió miatt a kutatott három zalai faluban is ritka kivételnek számított, ha valaki új ház építésébe fogott. Erre példa Kovács Imre X alakú háza (1908), amelyet egy 1882-ben emelt talpas-vázas, zsúptetős, háromosztatú (lopott tornácos) ház elbontása után építettek 1954-ben Pölöskefőn. A kétsoros alaprajzi elrendezésű, dór jellegű oszlopos, tört tonáccal kiegészített lakóház terveit a helyi kőművesmester készítette. Az építtetők kikötötték, hogy a házhoz feltétlenül legyen tornác is, hiszen „városon is mind vannak erkélyek, hát itt ne lehetne ilyen?"

33 Az 1958-tól 1967-ig eltelt éveket a mezőgazdaság nagyüzemi átszervezése jellemezte, melynek következtében a falvakban élők anyagi ellátottsága lehetővé tette az életmód és lakáskörülmények gyökeres megváltozását. Ebben az időszakban indult meg a hagyományostól teljesen eltérő négyzetes alaprajzú, sátortetős, típustervek alapján készült lakóházak tömeges építése, valamint a még használható állapotban levő régebbi házak jelentős mértékű külső és belső átalakítása. Mind a kockaházak, mind az átalakított házak esetében figyelemreméltó az alaprajzi bővítésre irányuló törekvés, amely a tornácok, verandák, illetve az ezekre emlékeztető különféle épülettoldalékok számtalan változatát eredményezték, sok esetben megbontva az épület külső formai egységét (18-19., 21-22. kép). Az utolsó, 1968-tól 1980-ig terjedő időszak infrastrukturális fejlesztései következtében erőteljes további urbanizáció figyelhető meg az életmódban és ezzel összefüggésben az építkezési kultúrában is. Az országos tendenciától (20%) eltérően Pölöskefőn és Kacorlakon a lakóházaknak 9, illetve 12%-a, Hahóton is csak közel 18%-a épült ebben az időszakban. A faluképben még jelentős arányban megtalálhatók az előző nagy korszak épületei (30-50%-ban), és mintegy 10-12%ban fellelhetők még a 19. század utolsó negyven évében épült lakóházak is. A tornácok tekintetében erősen vegyes benyomásokat keltő kép uralkodik a vizsgált három település esetében. Mindezt fűszerezi az a kiugró tornácokhoz 32. FÜZES Endre 1987. 139-144. 33. KOVÁCS Imre (1908) Pölöskefo.