Cseri Miklós szerk.: A Nyugat-Dunántúl népi építészete - A Velemben, 1995 május 29-31-én megrendezett konferencia anyaga (Szentendre; Szombathely: Szabadtéri Néprajzi Múzeum: Savaria Múzeum, 1995)
ZIMÁNYI Vera: A nyugat-dunántúli és horvátországi nagybirtok és parasztsága a 16-17. században
A politikai és katonai helyzet a Mohács utáni Magyarországon tragikusan alakult, s ez alól az ország nyugati sávja sem volt kivétel. Ennek ellenére a 16. század nem csupán a nagy pusztulás korszaka, hanem a gazdasági fellendülésé is. Az a tény, hogy az Európa-szerte kibontakozó agrárkonjunktúra - jelentős agrárkivitelünk közvetítésével - Magyarországra is átterjedt, a sok pusztulás ellenére nagy lehetőségeket, egyes területeken nagy felvirágzást hozott mindazoknak, akik agrártermékeket tudtak eladni a piacon, akár mint földesurak járadékszedőkként és allódiumaikon folytatott termelésük révén jutottak eladható termékfelesleghez, akár mint olyan jobbágyok, mezővárosi parasztpolgárok, akik számottevő fölösleget tudtak előállítani. Az egyre emelkedő agrárárak arra késztették a földbirtokosokat, hogy ne elégedjenek meg jobbágyaik szolgáltatásaival, hanem saját kezelésükben is működtessenek majorsági üzemeket. A növekvő számú és egyre nagyobb kiterjedésű majorsági földeket azután a jobbágyok egyre növekvő menynyiségű robotjával tudták és akarták megműveltetni. Az árutermelés szélesebb körű kibontakozása, valamint a földesúri terhek fokozódása erősen differenciálta vagyonilag a jobbágyságot. A földesurak a török korban azonban csak másodlagosan gondolhattak a piacon való kedvező terményeladásra, mert egy váruradalom elsődleges célja a földesúr és családja, valamint szélesebb értelemben vett „famíliája" biztonságos ellátása volt. E földesúri „famíliához" nemcsak a várak gazdasági személyzete és a földesúr közvetlen kísérete tartozott hozzá (ezeknek a létszáma is fokozatosan nőtt a középkor óta), hanem a mind nagyobb létszámú földesúri magánkatonaság is. A királyi végvárak ui. önmagukban nem tudták volna feltartóztatni a törökök irtózatos nyomását, szüntelen előnyomulási próbálkozásait. Kialakult egy olyan rendszer, amelynek a keretén belül az államhatalom bizonyos állami funkciókat is átengedett a nagybirtokosoknak; pl. saját területükön maguk szedhették be az állami adót, s ennek fejében meghatározott számú katonát kellett kiállítaniuk s szükség esetén azokkal harcba szállniuk. De közigazgatási, közrendészeti feladatokat is ellátott az uradalom, bírói hatalmat gyakorolt a területén élő népek fölött, s a kegyuraság révén beleszólása volt a vallásügyekbe is. Az ország sok területén kibérelte az amúgy is szétzilálódott egyháztól a tizedszedés jogát, igen előnyös, csekély bérösszeg fejében. Az uradalom, illetve annak ura igyekezett megvédeni birtokának lakosságát a külső rendzavarások ellen, törekedett arra, hogy az uradalom népeinek mindennapi életét szabályozottá, békességessé tegye. Foglalkozott a vásárok, piacok ellenőrzésével, a céhes és azon kívüli iparosok felügyeletével, a tűzkárok és járványok lehető elhárításával, illetve kezelésével, öröklési és árvaügyekkel, általában az uradalmi alattvalók egymás közti és a földesúr elé vitt nézeteltéréseivel stb. Ezt a számottevő rendezettséget természetesen csak akkor tudták fenntartani, ha nem érte az uradalom területét valamely nagyobb háborús csapás. Kisebb kóborló csoportokat, katonai portyákat rendszerint le tudtak szerelni éppen saját katonaságuk segítségével. Hogyan élte meg az egykorú népesség azt, hogy egy ilyen nagybirtok szolgáltatta az életkereteit? Milyen társadalmi különbségek alakultak ki egy uradalmon belül? És milyen különbségek fedezhetők fel az egyes nyugat-magyarországi nagybirtokok élete között, mi határozta meg e különbségek kialakulását és fennmaradását?
