Cseri Miklós szerk.: A Nyugat-Dunántúl népi építészete - A Velemben, 1995 május 29-31-én megrendezett konferencia anyaga (Szentendre; Szombathely: Szabadtéri Néprajzi Múzeum: Savaria Múzeum, 1995)
ZIMÁNYI Vera: A nyugat-dunántúli és horvátországi nagybirtok és parasztsága a 16-17. században
A török-korszakot társadalmi szempontból az ún. „örökös jobbágyság" kialakulása és megszilárdulása korszakának szokták tekinteni, mivel a földbirtokosok fokozódó robotigényét csak úgy tudták biztosítani, ha röghöz kötik a jobbágyokat, megszüntetik szabad költözési jogukat. Ehhez különben a Dózsaparasztfelkelés leverése is jó ürügyet szolgáltatott. Ma már tudjuk azonban, hogy a szigorú 1514-es törvényeket nem, vagy csak részben hajtották végre, hiszen a 16. század elején még sokkal kevesebb robotra volt szüksége a nagybirtoknak, mint amennyit e törvények lehetővé tettek volna. Azonkívül a török világ miatt feltartóztathatatlanul bekövetkező menekülések, áttelepülések és a munkáskéz hiánya miatt a jobbágyok egymástól való elcsábítása is e törvények végrehajtása ellen hatott. A nagy számban előforduló pusztatelkek benépesítésére még a Horvátországból bebocsátást kérő jobbágyok nagyobb csoportjait is befogadták és letelepítették. Azonban az egyre többfelé szaporodó és egyre növekvő területeket felölelő majorgazdaságok megműveléséhez mind több munkáskézre volt szükség; így született meg az 7556. évi jobbágyköitöztetési törvény, amely megfosztotta a parasztot a költözés kezdeményezésétől és azt a jobbágyot magának kikérő földesúr kezébe adta, az egész eljárás lebonyolítását pedig a megyére, a földesurak önkormányzati szervére bízta, a királyi kúriához való fellebbezés kizárásával. Ezt a jobbágyköltöztetést, ablicentiátiót a királyi Magyarország megyéi néhány kivétellel 1608-ig gyakorolták, amikor a megyékre bízták, hogy akarják-e gyakorolni a „libera migratio" elvét vagy sem. Legtovább Sopron és Győr megyékben maradt fenn ez a gyakorlat. Milyen kiútja volt a parasztságnak az „örökös jobbágyság" szorítása alól? Részben gazdasági, részben katonai, bár ez utóbbi sokkal kevesebbek számára. A gazdasági kiutat az jelentette, ha a parasztság legtehetősebb rétegei be tudtak kapcsolódni az agrárkonjunktúra során egyre jobban kibontakozó árutermelésbe, piacgazdálkodásba, akár az exporttermelésre (szarvasmarha-, borkivitel), akár az ugyancsak fellendülő belső piacon való eladásra rendezkedtek be. Külön hangsúlyoznunk kell, hogy legfontosabb két exporttermékünket, a szarvasmarhát és a bort nem a súlyos földesúri szolgáltatásokkal és robotkötelezettséggel terhelt jobbágytelek, de nem is a robotmunkával megművelt földesúri majorgazdaságok keretében állították elő, hanem ezeken kívül álló termelőapparátus keretében. A kiváló export szarvasmarha ui. nem a jobbágygazdaságok állatszaporulatából került ki (azt legfeljebb a hazai piacon adhatták el), hanem az alföldi cívisgazdák, mezővárosi polgárok sokkal szabadabb, jobbágyi telekrendszert nem ismerő gazdaságaiból. A bor termelésére szolgáló szőlők pedig országszerte ugyancsak a telki állománytól független, azénál sokkal szabadabb, kedvezőbb körülmények között birtokolt tulajdonai voltak a parasztságnak. Mindkét termék jelentős, koncentrált értéket hozott létre és szolid jómódhoz juttathatta termelőit. De városok közelében egyéb élelmiszerek eladásából is jelentős bevételhez juthattak a fölösleget előállítani képes parasztok. E szolid jólétet elérő parasztok, mezővárosi parasztpolgárok azután igyekeztek pénzen megváltani magukat a földesúri szolgáltatások minél nagyobb része alól.
