Cseri Miklós szerk.: Dél-Dunántúl népi építészete - A Pécsváradon 1991. május 6-8 között megrendezett konferencia anyaga (Szentendre; Pécs: Szabadtéri Néprajzi Múzeum, Janus Pannonius Múzeum, 1991)

Barabás Jenő: Népi építészeti régiók a Dunántúlon

NÉPI ÉPÍTÉSZETI RÉGIÓK A DUNÁNTÚLON BARABÁS JENŐ A magyarországi falvak vidékenként eltérő sajátosságaira a néprajzi kutatás már a múlt század elején felfigyelt. Valóban, olyan feltűnő jellegzetességek, mint pl. a fal építőanyaga, a háztető formája és fedése, a füstelvezetés hiánya, a kezdetleges kivitelezés, eltérő színezés mellett a jószemű megfigyelő nem mehetett el észrevétlenül. Századunk elején már nem is a táji eltérések észlelése volt a komolyabb feladat, hanem ezek rendszerének felismerése. Az építészeti zónák, körzetek, háztípusok, házterületek, házvidékek felderítése idehaza és külföldön egyaránt hangsúlyos törekvést jelentett. Mégis úgy tűnik, hogy regionalizáció Európa-szerte számos értékes próbálkozás ellenére alapvetően napjainkig megoldatlan. Ennek világos bizonysága az, hogy egy olyan viszonylag egyszerű részletben, mint a lakóház építőanyaga, még mindig Vidal de la Blache közel 100 éves és igen elnagyolt, így pontatlan térképe nyújt csupán tájékoztatást a kontinensről.

1 Ennek okai három pontban körvonalazhatók: 1. A néprajzi vizsgálatok döntően igazgatási, földrajzi, etnikai, állami keretekben folytak, ami önmagában véve ugyan természetes, csak az a hiba, hogy ezeken a kereteken nem, illetve nagyon ritkán léptek túl, így átfogóbb szemlélet csekély mértékben alakult ki. 2. A vizsgálatok történeti rétegzettsége elnagyolt, s így eleve lehetetlenné vált az építkezési régiók időhöz kötése. Az pedig napjainkban már világos, hogy az építészeti régiók is történeti kategóriák, így időben változtak.

2 1. SCHIER, Bruno 1966. 89. 2. BEDAL, Konrad 1978. 12.