Bereczki Ibolya - Cseri Miklós - Sári Zsolt: Ház és Ember, A Szabadtéri Néprajzi Múzeum évkönyve 27. (Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 2015)
VASS ERIKA: Az algyői tájházi kiállítás megújításának módszertani tanulságai
dókádból csak egyenes vonalúak voltak; sarokkád, zuhanykabin sem volt még. Mivel gyakran hónapokig kellett várni egy-egy termék megérkezésére, voltak, akik az akkor jóléti országnak számító Jugoszláviából hozták be a szükséges anyagokat. A tájház fürdőszobájában a padlóburkoló metlachi és a világoskék színű szaniterek bontásból származnak. Kék színű, kisméretű csempét újonnan sikerült vásárolni, bontásból ekkora mennyiségben nem állt rendelkezésünkre beépíthető anyag. Egyes darabokra úgy készítettünk mintát, hogy egy 1973-ból származó díszes csempét beszkenneltünk, majd a rajta lévő motívumból matrica készült. 6. kép. Az 1978. évi fürdőszoba (VASS Erika felvétele) Az építészet és lakáskultúra az 1970-es években Az 1950-60-as évek téeszesítése következtében sokan fölhagytak a földműveléssel, a tanyák nagy részét fölszámolták. Ehelyett szegedi gyárakban vállaltak munkát, gyermekeiket taníttatták, hogy könnyebb életük legyen. Más falvakhoz képest ezt a folyamatot gyorsította föl a földgáz- és olajbányászat, ugyanis az ottani keresetek jóval meghaladták a téeszben dolgozókét. A termelőszövetkezeti tagok számára a háztáji gazdaság jelentett plusz jövedelmet. Ennek keretében a té- esztől kapott földön a téeszben végzett munka után saját bevételt nyújtó termelést végeztek, vagy a téesszel kötött szerződés keretében disznókat neveltek. Az országot jellemző hiánygazdaság (például új autóra évekig kellett várni) mellett az embereket korlátozták a vagyonszerzésben: korábban a föld számított a legfőbb értéknek, de ezt nem vehettek; a napjainkban népszerű külföldi utazások lehetősége pedig korlátozott volt. Ezért a lakosok keresetük jelentős részét az otthonukra költötték. Az 1970-es években a sátortetős kockaházak voltak népszerűek, az évtized második felében pedig a jobb módúak már emeletes házakat is építettek. A kockaházak megbontották a hagyományos utcaképet, a háromosztatú, náddal fedett vályogházak sorát, melyek közül mára már csak egy-két hírmondó maradt. Az új, 8x8 vagy 10x10 m-es alapra épített házak már a városi jelleg erősödését fejezték ki Algyőn. Míg korábban jórészt egy helyiségben élt az egész család, addig ebben az időszakban már az egyes helyiségek különböző funkciót kaptak: megjelent a nappali, a fürdő-, a háló- és a gyerekszoba, a főzés helye pedig a konyha vagy a nyári konyha volt. Az Algyőn élők is városi mintákat követtek, a szegedi Alföldi Bútorgyár politúrozott szekrénysorai, hálószoba garnitúrái váltak népszerűvé. Ezeknek a bútoroknak az ismertebb neve börtönbútor, ugyanis a szegedi börtönben élő rabok készítették azokat. Ezeket sem lehetett azonnal megvásárolni, hanem több hónapot kellett várni rájuk. Divatosak voltak a dohányzóasztalok és a karosszékek is. A nappali szoba központi eleme a televízió lett, ez vált a szabadidő eltöltésének egyik legkedveltebb eszközévé. 7. kép. Az 1978. évi lakószoba részlete (VASS Erika felvétele) A tájház nappali helyiségébe egy helyről sikerült elhoznunk egy 1970-es évekből származó teljes bútoregyüttest. A falakat az adományozó család 1976. évi esküvői fényképe és suba technikával készült kép díszíti. A szekrényben az 1970-es évekre jellemző nippek, csipketerí- tők, könyvek láthatók. Az 1960-70-es években a kemencék nagy részét elbontották, és kisebb helyen elférő szén- vagy olajtüzelésű kályhákat használtak. Az itthoni szűk választék miatt sokan rendszeresen Szabadkán vásároltak ruhákat, bútorokat. A természetes anyagok helyét nagyrészt az olcsón e- lőállítható műanyag termékek vették át. Az egyik algyői lakos ezért nevezte ezt az időszakot nejlonkorszaknak. Ezzel párhuzamosan megjelent a szemét: korábban az emberek semmit nem dobtak ki, hanem mindent újra hasznosítottak. Az újonnan épített házakban a nappali mellett külön gyerekszobát is kialakítottak, ami addig ismeretlen volt a 148
