Bereczki Ibolya - Nagyné Batári Zsuzsanna - Sári Zsolt: Ház és Ember, A Szabadtéri Néprajzi Múzeum évkönyve 26. (Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 2014)
KINDA ISTVÁN: Adatok a kézdiszentléleki kőfaragáshoz
sok munkáját dicsérik a környéken a műutak és vasutak kőből készült átereszei, de számos sírkő és út menti emlékmű is. A 20. század elejére kialakultak Háromszék legfontosabb kőfeldolgozó központjai Ojtozban, Kézdi- szentkereszten (Pólyán) és Kézdiszentléleken, ahol néhány család - megtanulva és iparszerűen folytatva a mesterséget - ismertté vált munkái által a környéken.9 A kőipar térnyerését jelzi, hogy az első világháború előtt a történelmi Magyarország területén több mint 2500 kőbányát tartottak számon, javarészüket a 19. században fogták művelés alá.10 11 A népi kőfaragók a kőfejtést többnyire a települések határában, a hegy oldalában nyitott felszíni bányákban végezték. Ezek olyan helyen lettek kialakítva, ahol a földfelszín kopása következtében az alapkőzet rétegei a felszínre kerültek. Kézdiszentléleken, a Perkő oldalában leginkább a sárgás színű, csillámban gazdag, meszes cementezésű homokkövet, Mikóújfaluban az andezitet, Sepsibükszádon főleg andezitet és a különleges helyi andezit-bazalt keveréket, Magyarhermányban pedig a veres kőnek nevezett vörös andezitet bányászták és dolgozták fel. Az Olt völgyében, a Bodoki-hegység lábánál fekvő Mikóújfaluban és Sepsibükszádon bányászott vulkáni eredetű keményebb anyagot leginkább útépítéshez és burkoláshoz (makadámburkolat) használták, a könnyebben formálható, puhább felsőháromszéki homokkőből pedig kapulábakat, épületelemeket, használati tárgyakat faragtak. Külön foglalkozássá fejlődött a malomkő (Kovász- na)," később, a második világháborút követően a hiány- gazdaság hatására a fenőkő és a köszörűkő (Kézdiszentke- reszt) készítése.12 A nagy központokon kívüli településeken dolgozó egy-két kőfaragó elhunytéval - mint például az utóbbi fél évtizedben Páván - a szakma néhány településre történő visszaszorulásáról beszélhetünk. Jó minőségű, homogén, jól faragható kőhöz bányászás, fejtés útján jutottak. A kőfejtést nagy mértékben elősegítette a bányát alkotó kőzet szerkezeti adottsága, illetve a rétegek elhelyezkedése: minél jobban közelítettek a rétegek a függőleges álláshoz, annál könnyebben voltak leválaszthatók a szükséges tömbök az alapkőzet lába vagy talpa felé haladva. A kitermelés széle felé a kőréteg elvékonyodott, majd megszűnt. A minőségi alapanyagot biztosító kőbányát maximálisan kihasználták: mindaddig fejtettek, amíg alkalmas követ találtak. Háromszéken a kőbányászás és a kőfaragás évi ritmusa a mezőgazdasági munkák rendjéhez igazodott, mert leginkább a gazdálkodásból élő, szakképesítés nélküli emberek - parasztspecialisták - foglalkoztak vele. Rendszerint egyedül vagy családi munkaszervezetben dolgoztak. A családok megélhetését a föld és az állatok haszna, valamint a mesterség jövedelme együttesen biztosította. 13 A kőfejtés emberpróbáló, veszélyekkel járó munka. Ennek a szakértelme is apáról fiúra szállt. A 10-15 éves fiúk a mesterség fortélyainak elsajátításával már olyan teljesítményt nyújtottak, amilyent a kőbányászatban járatlan felnőtt férfiak nem tudtak utánozni. Ahogy mondják, ezt a munkát csak az tudja csinálni, aki a bányában született.14 Szerszámok A kőfaragás fázisai során használt kézi szerszámokat legtöbbször maguk a kőfaragók készítették, s készítik napjainkig. Több-kevesebb kovácstudománnyal felvértezve saját műhelyükben maguk oldották meg a kicsorbult vésők újraélezését és megedzését, különféle acélelemekből a szükséges formájú és méretű ékek, vésők, feszítők kimetszését, a szerszámkészlet kiegészítését. A kézdiszentléleki és a bükszádi kőfaragók alapkészletébe egyaránt beletartozik a ránga (hosszú, hegyes feszítővas), vonalzó, méteres, spicc (hegyes, lyukfúró szerszám), a puncseta (hasítószeg), a lapi (ráfvasból készült feszítő lemezek) a pattancs (durvább élű vésőfajta), a stockham- mer (fogaskalapács), a riktolóbot (élesbot, éles kalapács), a fogas véső, a slagozó és sallervéső (széles vésők), drótkötél vagy acélsodrony, valamint a ráverő kalapács (6-7 kilós kalapács). A kézi szerszámok munkáját a 20. század folyamán megismert és beszerzett gépek nagymértékben megkönnyítették, az előkészítő fázisokat többnyire gépesítették. Az Olt menti települések kőbányáiban az 1930-as évektől kezdődően robbantással darabolták fel a masszív vulkanikus kőzetet. Az ezt követően bevetett vágó-, fúró-, zúzó-, őrlő- és rostálógépek nagymértékben átvették a bányászok kétkezi munkáját. Bár a legaprólékosabb fa- ragványok továbbra is kézi munkával készültek, az elektromos kéziszerszámok - fűrészek, horonymarók, csiszológépek (flex) - az 1990-es évektől kezdődően jelentősen megkönnyítették a kőfaragók életét.15 Technikák és munkafázisok A kő fejtése és megmunkálása azon a megfigyelésen alapul, hogy a kőnek szála van, mint a fának, azaz erek és repedések húzódnak a kőzetben, amely mentén hozzáértő ember kihasíthatja, alakíthatja a tömböt. Saját magát megmutatja, hogyan kell fejteni. Minden kőnek van növése, mint a fának. A kőbányászok célja, hogy minél nagyobb tömböket véssenek ki a lelőhelyről, melyeket aztán céljaik érdekében különféle méretekre, több méteres oszlopokra vagy több négyzetméter felületű lapokra szabhatnak. 9. Lásd: CSIGI Emőke - STENSZKY Csilla 2008, DÁVIDNÉ BARTALIS Izabella 2009, IOCHOM István 2010, PÁL-VARGA Réka 2012. 10. JUHÁSZ Antal 1991.622. 11. SZŐCSNÉ GAZDA Enikő 2001. 18. 12. MOLNÁR István 1971, dr. KÓS Károly 1980. 13. MOLNÁR István 1971. 14. Vő. GAZDA József 1993. 15. Vő. BAJKA Zoltán 1997.
