Bereczki Ibolya - Nagyné Batári Zsuzsanna - Sári Zsolt: Ház és Ember, A Szabadtéri Néprajzi Múzeum évkönyve 26. (Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 2014)
PETI LEHEL: Gazdasági stratégiák és társadalmi viszonyok a Kis-Küküllő vidékén
van den HEUVEL egy nyelvészeti surveyre és terepmunkára egyaránt alapozó elemzésében arra a következtetésre jutottak, hogy az erdélyi cigányság nyelvjárásiig két nagy csoportra oszlik: a dél-erdélyi (South Transylvanian) és az észak-erdélyi (North Transylvanian) dialektusra (lásd URECH-van den HEUVEL 2011: 149, 154- 159). URECH és van den HEUVEL úgy vélik, hogy az északerdélyi dialektust beszélő csoportok (a legnagyobb csoportot a „magyar cigányoknak” tartott romungrok képezik) hosszabb ideje letelepedtek Erdélyben és anyanyelvűk mellett második nyelvként elsősorban magyarul beszéltek, mint a dél-erdélyi dialektust beszélők (a „román cigányok” jelentős része: cäldärari ’üstfoltozó’, ciurari ’szitakötő”, valamint a cortorari ’sátoros’ cigányok egy része), akik a legutóbbi időkig nomád vagy félnomád életmódot folytattak (lásd URECH-van den HEUVEL 2011: 155-156). Evelyne URECH és Wilco van den HEUVEL eredményei ugyanakkor arra utalnak, hogy a Kis-Küküllő mentén élő cigány csoportok nyelvi és kulturális sokszínűségük mellett egymástól lényegesen eltérő identitásformációkkal rendelkeznek, amely a többségi magyar vagy román közösséghez való attitűdjeiket is kifejezheti.15 Azokon a többségében magyarok által lakott településeken, ahol a cigány közösség hosszú ideje együtt él a magyar közösséggel, a többségi közösség életviteléhez, gazdasági stratégiáihoz, kulturális modelljeihez való hasonulás figyelhető meg a cigány közösség részéről.16 Vélhetően olyan, Evelyne URECH és Wilco van den HEUVEL által az észak-erdélyi dialektushoz sorolt romungrokról van szó, amelyek „az idők folyamán bizonyos mértékben asszimilálódtak a többségi lakossághoz, elveszítve sok hagyományos szokásukat. Néhányan a romani nyelvet is elfelejtették” (URECH-van den HEUVEL 2011: 155). Ezek a közösségek a Kis-Küküllő mentén magyar ajkúak, a nép- számlálások során pedig többségükben magyarnak vallják magukat.17 E cigány közösségekkel szemben (amelyekre a többségi magyarság gyakran alkalmazza a házi cigány megnevezést, és amelyet adott kontextusban a cigány közösségek maguk is használnak (lásd URECH-van den HEUVEL 2011: 152) előrehaladott nyelvi, kulturális és gazdasági integrációjuk következtében a többségi magyarság elkülönülése nem annyira hangsúlyos (bár a mindennapi életvezetés számos kontextusában jelen van), mint a más nyelvű és kultúrájú cigányság esetében. Utóbbiakkal szemben mély határépítési gyakorlatok figyelhetők meg a román és magyar közösségek részéről.18 A magyarokhoz való kulturális adaptálódás kizárólagos kritéiuma a hozzájuk külsőségeiben is hasonló gazdasági javakkal való rendelkezés, a cigány lokalitás fizikai határainak elhagyása, azaz a magyarok házai között, a magyarok által „faluként” definiált térben való lakóházépítés. „A házak hasonlóságok és különbségek nyilvános anyagi kifejeződései” ahogy azt Gail KLIGMAN megállapítja (KLIGMAN 2001: 70). A magyarokhoz való kulturális adaptálódás sikere igencsak törékeny, a magyarok a két közösség közötti elkülönülés legmerevebb határainak átlépésekor (ez általában a vegyesházasságok'9 létrejöttét jelenti) „magyarrá válásukat” könnyen újraértelmezhetik és megkérdőjelezhetik.20 Gail KLIGMAN több kelet-európai országra kiterjedő kutatás eredményeit összegezve ír arról, hogy a földek magántulajdonba kerülését az 1989-et megelőzően a mezőgazdaságban dolgozó cigányok súlyosan megszenvedték (lásd KLIGMAN 2001: 67). A szocializmus idején családjuk számára megfelelő vagy éppen jó körülményeket biztosító roma „parasztok”21 munkahelyek és föld nélkül találták magukat, és újból, kevés megnyíló lehetőséggel” (KLIGMAN 2001: 67). A Gail KLIGMAN és kutatócsoportja által megfigyelt tendenciákhoz hasonlóan a Kis-Küküllő menti cigány közösségek legnagyobb része mélyszegénységben él, rendkívül limitált erőforrásokhoz jutva hozzá. A rendszerváltást követően a Kis-Küküllő vidéki falvakban élő cigányság számára a legfőbb gazdasági forrásnak a napszámos munkával szerezhető jövedelem számított. A 2000-es évek elejétől-közepétől kezdődően a városi munkahelyek felé orientálódó, vagy vegetáló gazdálkodásra berendezkedő, főként nyugdíjas magyar és a román lakosságnak egyre kevésbé van szüksége a cigányság korábban agártevékenységgel (napszámosmunka, szekérrel nyújtott szolgáltatás, tradicionális mesterségek, mint például kosárfonás stb.) kapcsolatos munkaerejére és szolgáltatásaira. Románia európai uniós csatlakozását követően megfigyelhető jelenség, hogy több Kis-Küküllő vidéki faluban, főként a fiatalabb férfi cigány lakosság számára a legfontosabb megélhetési lehetőséget mára a külföldi munkamigráció képezi. A Kis-Küküllő menti Egres15 Lásd például a désfalvi (valamint bonyhai és szénaverősi) cigányok által használt etnonimákról való megállapításait, amelyek más cigány csoportokhoz mért pozíciójukat, de a magyarokhoz és a románokhoz való viszonyukat is kifejezik (lásd URECH-van den HEUVEL 2011: 152). 16 E kulturális hasonulás folyamatának elemzését egy Kis-Küküllő menti település esetében lásd: PETI Lehel 2007, 2011. 17 Evelyne URECH és Wilco van den HEUVEL ugyanakkor felhívja rá a figyelmet, hogy „miközben sok romungro’magyar cigányként’ utal magára (...), megjegyezendő, hogy a 'magyar cigány’ terminus jelenlegi értelmében nem egyezik meg teljes mértékben a romungroval" (...) [a kiemelések is tőle - P L.] (URECH-van den HEUVEL 2011: 155), ugyanakkor kifejti, hogy manapság a magyarul már nem tudó cigányokra is használhatják a terminust, amellyel korábban „azoknak a roma csoportoknak az exonimájaként használták, amelyek az észak-erdélyi dialektust beszélték, és amelyek jellemzően magyar többségű lakosság körében éltek, és amelyeknek a magyar volt az első nyelvük az anyanyelvűk után” (URECH-van den HEUVEL 2011: 156). 18 2012-ben etnikai színezetű konfliktus robbant ki az egyik, a Kis-Küküllő vidékének keleti részén elhelyezkedő településen, amely halálos áldozatot követelt. 19 DURST Judit egy magyarországi cigány közösségben figyelte meg, hogy az identitásváltás útjára lépett cigány családok „minden áron arra törekedtek - nevük magyarosításával, valamint vegyes házasságok stratégiája révén - hogy a külvilág számára bebizonyítsák, hogy nem tartják magukat cigánynak” (DURST Judit 2011: 105). 20 A székelyföldi cigány-magyar kapcsolatokról OLÁH Sándor közölt mély megfigyeléseken alapuló elemzéseket (OLÁH Sándor 1996a, 1996b). 21 Az idézőjel is tőle P L. 187
