Cseri Miklós – Bereczki Ibolya (szerk.): Ház és ember. A Szabadtéri Néprakzi Múzeum Évkönyve 23. (Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 2011)

GAZDA KLÁRA: Egy háromszéki földbirtokos család és kapcsolatrendszere

Gazda Klára EGY HÁROMSZÉKI FÖLDBIRTOKOS CSALÁD ÉS KAPCSOLATRENDSZERE

1 A dolgozat egy zágoni földbirtokos család, a Bereczkyek kapcsolatrendszerét vizsgálja az általuk megőrzött 212 gyászjelentő, több tucat régi fotó, a családi levéltárban található iratok és a 72 éves Bereczky Edit reflexiói alapján.

2 B. E. felmenő rokonainak egyik oldalon három, másikon négy -, és oldalági, leánytestvére révén - lemenőinek három generációja ragadható meg. Sajnos, vele és nővérével a család férfiágon kihalt. Ezúttal csak a felmenők (családi, rokonsági, társadalmi, baráti) kapcsolatrendszerével foglalkozunk, ennek szervezőelveit próbáljuk megragadni, a gyászjelentők tartalmi elemei alapján, melyek a halott nevére, foglalkozására, státuszára, személyes kvalitásaira, életkorára, vallására, az elhalálozás helyére és idejére, és esetleg annak körülményeire, a temetési szertartás helyére és idejére, valamint a gyászoló személyek kilétére, rokonsági fokára vonatkoznak. Segít e viszonyok tisztázásában a nyomtatvány hátlapján szereplő címzés is. Az elhunytak legkorábbi születési dátuma 1819, legkorábbi elhalálozási éve pedig 1890. A legelsőt B. E. nagyapja kapta rokonától, Bíró Gyuláné Gazda Bertától (1857-1893),

3 Bíró Elekné sz. Jancsó Mária (1818-1891) haláláról, akit a Gazda család temetkezőhelyén temettek el. Míg a 19. század utolsó évtizedéből mindössze öt halálesetről kapott értesítést a család, a 20 században rohamosan nőtt a gyászjelentők száma. Az 1960-as évektől azonban a gyászolók genealógiájáról keveset tudunk meg, lévén, hogy nem sorolták már fel őket egyenként, csak gyűjtőnéven, nagymértékben csökkentve ezzel agyászjelentők dokumentumértékét. így tehát aláírhatjuk a szakirodalomnak azt az álláspontját, miszerint a 19. század közepétől főúri környezetben megjelent nyomtatott gyászjelentők a 20. század elején válnak általánossá, de azt, hogy ez az iparosok, a munkások és földművesek körében egyformán így történt,

4 sem igazolni, sem cáfolni nem tudjuk, lévén, hogy gyűjteményünk csaknem kizárólagosan kiváltságosabb társadalmi rétegektől ered. Ámbár B. E. szerint a faluban a szegényebbek körében nem volt szokás a gyászjelentő nyomtattatás. S ha igaz az, hogy e gyászjelentők alanyai jórészt katonaszékely birtokos vagy értelmiségi családokból származtak - amit B. E. is megerősít nem tűnik feleslegesnek elsőként a székely kollektív nemesség-fogalom történeti alakulásának a felvázolása. Vázlat a székelyföldi rendi társadalom alakulásáról A mai történeti kutatás a magyar szakirodalom tradicionális nemességkategóriái - főnemesség (arisztokrácia), középnemesség és kisnemesség - helyett árnyaltabb, a történeti valóságnak pontosabban megfelelő osztályozást javasol.

5 Ez különösképpen az ország egymástól erősen és jellegzetesen eltérő vidékeire nézve tűnik problematikusnak. Sajátos helyzetűnek tekinthető e szempontból a hajdan kollektív nemességet élvező székelység is, mely nemcsak rétegzettség, hanem társadalmi megítélés dolgában is több, időben változó tartalmú kategóriát ölelt magába. A rendi különbségek felszámolásával a rangot mindinkább a vagyoni állapot, a foglalkozás és a státusz adta. E folyamat főbb állomásai a következők voltak: A 17. század előtti időszak jellemzéséhez elsősorban BALOGH Judit (2005) munkáját használjuk fel. A honfoglalás utáni századokban a székelységhez tartozás határvédelmi funkciók teljesítésével kapcsolatos kollektív nemességgel - adómentességgel és önkormányzati joggal - társult. Ám a székely társadalom már ekkor sem volt egységes, elkülönültek egymástól az előkelők és a közemberek, valószínűleg aszerint, hogy a nemzetségi rendhez tartoztak-e, vagy csupán csatlakoztak hozzá. Előbbiek örökletes lófőtelekkel rendelkeztek, és jogosultak voltak a székely önkormányzat hadnagyi (katonai vezető), illetve bírói (a polgári ügyek intézője) tisztségeinek a betöltésére. A vezetőket székenként választották a hat székely nemzetség négy-négy ága közül éppen soros csoportból. Egyes tisztségviselők „primores" néven való azonosítása az ágakon belüli rangsorra utal. A 16. századtól a források már három rendről beszélnek, a főemberekéről (primores, nobiles), lófőkéről (primipilus) és szabad katonáskodó rétegéről (communitas, peditas, pixidárius). Előbbiek több lovas katonát állítottak ki maguk helyett, a lófő egymagában, lóháton, a többiek pedig gyalogosan vonultak a hadba. A rendek nagyon képlékenyek voltak, mivel a köztük való átjárást a katonai erőt biztosító, gyorsan változó anyagi feltételekhez kötötték. A főtiszti lófőségek birtokosai, mint a székelység kapitányai, hadjáratok alkalmával újra és újra részesülhettek a 1. A kutatás az Erdély néprajzi képe a 19-20. században. Alapkutatás a Szabadtéri Néprajzi Múzeum Erdély tájegységéhez című OTKA kutatás keretében zajlott (K 72428 sz.). 2. Itt köszönöm meg Bereczky Edit (a továbbiakban röviden: B. E.) önzetlenségét, akinek a figyelemfelkeltő és sokféle forrást rendelkezésemre bocsájtó, igényes és önzetlen segítsége nélkül ez a dolgozat nem jöhetett volna létre. 3. A tanulmányban valamennyi születési és halálozási dátummal közölt név és adat a gyászjelentőkből származik. Ezek napnyi pontossággal jelzik az elhalálozás idejét, valamint a halott életkorát. Utóbbiból a születési éve csak pontatlansággal állapítható meg. 4. KESZEG Vilmos 2010. 5. PÁLMÁNY Béla 1997. 95