Bereczki Ibolya - Cseri Miklós (szerk.): Ház és ember, A Szabadtéri Néprajzi Múzeum évkönyve 22. (Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 2010)

Szabó Zsuzsanna: A népi kultúra színrevitele a szabadtéri múzeumokban – Hagyomány, örökség és Skanzen

23. kép. Kiszebaba készítés (DEIM Péter felvétele) a hozzájuk kapcsolódó események. A térre vetített idő valóban sajátos időutazásra adott alkalmat, amennyiben a látogató képes a szórólap és a szereplők kommentárjai segítségével eligazodni. A húsvéti programban szerepelnek helyhez kötött és mozgó/vonuló, folyamatos és punktuális előadások egyaránt. Az utóbbiak jelentősége abban áll, hogy összekötik a kiállítás különböző pontjait, a húsvét témája szempontjából kapcsolatot teremtenek olyan helyszínekkel, amelyek a fesztivál idején kívül nem feltétlenül hivatkoznak egymásra, de fontos feladatuk még, hogy a performansz mozgását követő látogatók között is kapcsolatot, ha csak átmenti időre, de egyfajta identitást teremtsenek. A fentiek alapján elmondhatjuk, hogy a húsvéti rendezvény alkalmával a múzeum kiállításai egyetlen térként értelmeződnek, hatalmas színpadként, amelynek díszleteit bejárva a látogató számára időben és cselekményben felsejlik a hagyományos falusi húsvét, egy olyan esszencia, amelyet egy ismeretterjesztő szándékú néprajzi kiadvány oldalain olvashatnánk. Ez az általános kép rávetül a népi kultúra földrajzi-történeti tagolódását apró részleteiben is megjelenítő állandó kiállításra, amelynek önálló jelentése a rendezvény színtereként átmenetileg felfüggesztődik. Az előadás és a szereplők A húsvéti rendezvény elsődleges megjelenítési módja az előadás, amely lehet dramatizált népszokás bemutató, tojásfestés vagy bábjáték. Az előadás résztvevői 24. kép. Koszorúkötés (DEIM Péter felvétele) előadókra és közönségre oszlanak. Az előadók a beavatottak, akik ismerik a darabot, a látogató igyekszik értelmezni a látottakat. Az előadók általában külsőleg is elkülönülnek a közönségtől, különösen a felelevenített szokásbemutatók és a színpadi produkciók esetében. A darabnak - ahogy ez bármely fesztivál esetében igaz nincsen lineáris narrációja, bárhol be lehet kapcsolódni és ki lehet szállni. A darabba való bevonódásnak a paszszív szemlélés és az aktív részvétel között több szintje van, az intenzívebb szakaszokat étkezés, sétálás vagy pihenés tagolja. A húsvét-performansz alapvetően hagyományőrző és szórakoztató programokra oszlik, ezek arányosan vegyítve jelennek meg a különböző helyszíneken. A hagyományőrző programok esetében a folklórhoz való kötődés igénye határozott, de minden esetben feldolgozás történik, azaz folklorizmusról beszélhetünk. Az előadott szövegek, dalok, táncok nyilvánvalóan megtestesítenek egyfajta regionális karaktert, időbeli jegyeket, stílust, ám ennek a bemutatás helyszínéül választott tájegységhez nincs mindig köze. Mivel a tájegység már önmagában tudományos konstrukció, könnyen lehet, hogy a fiktív település a performansz bemutatásához szcenikailag alkalmas szomszédos lakóházai eltérő kistájról, időmetszetből, etnikai és vallási háttérből kerültek egymás mellé, ami a bemutatásban feltételezett kapcsolatot eleve lehetetlenné teszi. A folklór együttesek és előadók között pedig nehéz olyat találni, aki nem színpadra készített, az egy irányból történő nézést előíró koreográfiákat ad elő. E körülmények hatására az úgynevezett élőképszerű megjelenítéseket a Skanzen általában az intézmény interpretációs holdudvarából verbuválódott, a terepet jól ismerő múzeumpedagógusok visszatérő közreműködésével oldja meg. A múzeumi elképzelések, terepadottságok és az együttesek meglévő repertoárjának összehangolása nehézkes és költséges, ezért a múzeum csak kivételes esetekben (tájegységi megnyitó ceremóniák, speciális regionális napok esetén) tud helyi hagyományőrző csoportokat meghívni és alkalmazni, jóllehet a kiállítás fentebb említett, eleve adott paradoxonjai mellett is a hitelesség nagyobb fokát remélné ezektől az előadóktól. 158