Cseri Miklós, Füzes Endre (szerk.): Ház és ember, A Szabadtéri Néprajzi Múzeum évkönyve 20. (Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 2007)
GAZDA KLÁRA: Nemzetiségi település a moldvai magyaroknál
hez (nemzetség) tartozó családok nagyjából a község egyazon utcájában találhatók." 200 Ez azt jelenti, a falualapító őstől való leszármazás tükröződik a belterületi lakóhelyválasztásban. Nem sok egyebet tudunk. A Kenderesek határrészben, ahol „erőst jó földek voltak" - mindenkinek volt egy-két rúd földje. A Lonka martyát, a Tatros jobb partját kísérő magasabb részt valószínűleg örökszántóként használták: „Itt voltak a legjobb földek...erőst ganyéztak.... Leginkább búzát termeltek, 30 prezsinán megtermett kilenctíz mázsa es." 1864-ben a felszabadított jobbágyoknak 108 magyarnak és 127 moldvainak (románnak) itt osztottak földet. 201 Tehát ez esetben egykori részesfalvak szomszédságában, fejedelmi birtokon jött létre nemzetségi településrész. III. D3. Diószén Diószén déli csángó nyelvjárásban beszélő falu. Itt született §tefan Tomsa nevű moldvai uralkodó, aki 1563-1564-ben uralkodott. 202 A katolikus közösségről az első hírünk 1763-ból való, 1842ben templomuk is van. A hagyomány szerint a falu helyén levő diófák voltak, amiből az első betelepülők szenet égettek. Innen kapta a falu a nevét. Megoszlanak a vélemények afelől, hogy lakói Erdélyből települtek-e be, a Székelyföldről-e, esetleg csak a madéfalvi veszedelemkor, vagy Ion Stürza „főbojár", „vornik"déli csángó településekről telepítette át. 203 A hagyomány szerint „a magyarok úgy voltak hozatva, raboknak. Azok dolgozták meg a földjét, s a bojér adott nekik amennyit adott, éledelmet." A magyar pap egyházi birtokát, a Papföldjét is ingyen dolgozták meg, minden családra 5-5 rúd jutott. 204 A 19. század második felében a bojár románokat és cigányokat is betelepített. Utóbbiak földbe ásott burdéjokban laktak. Az utolsó bojárok Ion Gh. Lecca, majd Ghiurghe voltak. 205 A bojér háza a falu közepén volt, parkos és rózsás kertben. Tizenhat kutyáját éjjelenként eleresztették, „s azok úgy nyargaltak, mint a vadak." A belterületen csak kevés helynév utal családcsoportos településre. Ilyen az Oprék falurész. „Opré nevezetűek ülnek ott." Hasonlónak tűnik még a Blozsoje, a Bojér kertye mellett, itt kezdődik a falu magyar része. Ezt a régebb idetelepült románok lakják. A családról hegyet - Balázs hegye- és patakot, Balázsnépataka is elneveztek. Egy másik falurész a Szegei. Személyről kapott nevet Petrásgyör kolca, Petras György sarka, a Hegyből lejövő út is, ahol van egy kereszt is. Az emberek a falu közepe táján, annak keleti szélén Borgyosmihájéknál, a Borgyosmiháj csorgója körüli bonyhán, 'nyílt helyen' gyűltek össze." A nemzetségi házcsoportok létéről a helyszínen nem sikerült pozitív adatot nyernem. A 74 éves Duma István szerint a katunokaX nem nevezik személyekről, és a népes családok, amilyen a Benkéké, „nem egy helyt ülnek, hanem több helyt." Ugyan az utcájában a Czompoly nemzetség megvett egy területet, s megpróbálta elosztani a tagjai közt, de mert „csak kettőnek birtak csinálni, s még úgy is kicsi volt, váltottak szilistyéket." Tehát a törekvés sikere útjában a helyhiány állott. A II. világháború előtt ez a falu is kerttel volt körülkerítve, hogy a kiszabaduló állatok „ne menjenek rontani a mezőre". 206 Két felén, a nappal kinyitott, éjjel zárva tartott zsitárkapu mellett két-két zsitár, mezőőr őrködött, vagy a mezőt kerülte. Csaknem „az egész falu határa a bojéré volt", birtoka részei: Úrhele - a legjobb szántóföld a faluban, Úrfőggye, a Dzsurdzse mósija, az Urszőlleje, Szőlőhegy: itt harminc hektár szőlője volt, a Boér erdeje. Az erdőpásztorok lakóhelyeihez - Kapriházáhozy Kijbjházhoz, Rókaházához és Kópréházához szántóhely vagy legelő is tartozott. A bojár nagy, tizenkét köves malmot is tartott, melyet a Szeret Görléjébe (malomárkába) kivezetett víz hajtott. A bojár birtoka még az 1864. évi jobbágyfelszabadítást követően is a határ több mint 90%-át tette ki, noha ekkor 366 család 1195 fálcsa földet kapott. Viszont a második világháború végére már csupán 40 hektár földje maradt. A falu népe a bojárnak dolgozott, s szenvedte az árvizeket. Marhacsordái a szántónál mélyebb fekvésű, Szeretparti A 'só- és Felsőszuháton legeltek, fejős teheneit a vakárok a Szeret kanyarulatánál levő Kótnál, a Nyomáson etették. Földje alig volt, s az is rossz, gödrös, jórészt terméketlen, vízjárta, fűzfás területen: a Tótyiménél „mindenkinek vót darabja, mert ojan rossz fődek vótak." A Tómartyának is csak egy részét és csak ritkán szántották fel, ha száraz maradt. Az „ősök földjét", így a Szeret árterén a Ki/áktóját szintén csak száraz esztendőkben szántották, nedvesben részben legeltették, részben halászták. A közepén levő tóban kendert áztattak. A hagyomány szerint „Kilág szok héjéi felosztották a nyámok (rokonok)". Tehát volt példa a föld rokonok közti elosztására.
