Cseri Miklós, Füzes Endre (szerk.): Ház és ember, A Szabadtéri Néprajzi Múzeum évkönyve 20. (Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 2007)

ALMÁSI ISTVÁN: Az erdélyi magyar népzene jellegzetességei

Almási István AZ ERDÉLYI MAGYAR NÉPZENE JELLEGZETESSÉGEI Kétségtelen tény, hogy a magyar népzene akárcsak népi műveltségünk egésze - a nyelvterület minden táján java részben egységes jellegű szellemi alkotások összessége. Mindazonáltal már a zenei néphagyományok tudományos vizsgálatának kezdetén vidékenként eltérő jelenségek is magukra vonták a figyelmet. Ezek tulajdonképpen serkentették az úttörő tudósok feltáró munkáját. A nyelvjáráskutatók példáját követve, az etnográfusok és a folkoristák is meghatározták a népi kultúra fő ágazatainak dialektusterületeit. Szemléletmódbeli különbségek és a gyűjtött adalékok folyamatos gyarapodása következtében a dialektusok határairól és belső tagolódásáról különösen a legutóbbi évtizedekben - egymástól többé-kevésbé elütő és gyakran módosuló, de mindenesetre egyre részletezőbb állásfoglalások születtek. Teljes nézetazonosság alakult ki viszont abban a kérdésben, hogy a regionális sajátosságok kifejlődése és fennmaradása földrajzi, történelmi, gazdasági és társadalmi tényezők hatásának volt köszönhető, melyek közül a földrajzi körülmények voltak a legállandóbbak, a gazdasági feltételek tekintetében pedig a közlekedési viszonyok milyensége játszott fontos szerepet. A népzenében megnyilvánuló táji jellegzetességeket mindenekelőtt az adott területen föltárt dallamkészlet összetételének elemzése alapján lehet megállapítani, azaz ki kell mutatni azokat a dallamtípusokat, amelyeknek a változatai másutt ismeretlenek, vagy csak szórványosan fordulnak elő, valamint a régi dallamrétegek és az új stílusú dallamok arányát. Persze jellemző lehet bizonyos dallamoknak, illetve stílusrétegeknek a hiánya is. Figyelembe kell venni továbbá a dallamok szerkezeti tulajdonságait, például a hangsorokat, a formákat, a ritmusokat, a dallamsorok záróhangjait és a szövegek szótagszámviszonyait. Hasonlóképpen fontos az előadásmód vizsgálata, kiváltképp a tempó, a hangvétel és a díszítés szempontjából. Mint ismeretes, a magyar népzenekutatásban BARTÓK Béla honosította meg a stílus és a dialektus fogalmát. Ö világított rá elsőként a vokális népzene területenként különböző vonásaira is A magyar népdal című alapvető művében (Budapest 1924). Ez a könyv határkő volt a magyar népzenetudomány történetében, mert benne BARTÓK az addig összegyűjtött közel nyolcezer dallam birtokában az első rendszeres áttekintést és elméleti összefoglalást nyújtotta a magyar népdalokról. Egyebek között tisztázta itt, hogy a régi stílusú dall am an y ágban bizonyos, régiónkénti eltérések tapasztalhatók, de hangsúlyozta, hogy csak abban. A számára elérhetővé vált dallamokban megfigyelt különbségek alapján megállapította: „Az egész magyarlakta terület négy zenedialektus-területre osztható fel: I. a dunántúli, II. a Felső-magyarországi a Dunától és Tiszától északra, III. a tiszavidéki vagy nagy-alföldi és IV. az erdélyi (ideszámítva Bukovinát) zenedialektus-terület."

1 Bartók tudott moldvai magyar falvak létezéséről, de azok népzenéje akkor még ismeretlen volt. A későbbi kutatások, főleg DOMOKOS Pál Péter és JAGAMAS János vizsgálatai eredményeként kiderült, hogy Moldva önálló - az V. - zenedialektus terület. Az alábbiakban nem térek ki sem a moldvai, sem a partiumi, sem a bánsági magyar népzene jellegzetességeinek ismertetésére. A történeti Erdélyre szorítkozom, amelyet az író és építész Kós Károly veretes „kultúrtörténeti vázlatában" a következőképpen rajzolt meg: „Erdély geográfiai szempontból: egység, mert hegyláncok által élesen határolt Felföld, melyet nyugatról a NagyMagyar-Alföld, északról a Dnyeszter-völgybe hulló bukovinai medence, északkeletről és keletről a moldovai, délkeletről és délről a havasalföldi síkság (az Alduna mély alföldje), tehát mindenfelől mély fekvésű és nagy kiterjedésű alföldek környékeznek. Az erdélyi medencének belseje, mely a Mezőségen kívül csupán a Maros, Szamos és a Küküllők alsó völgyeit foglalja magában, átlagosan 300-400 méter magasan fekszik a tenger színe felett, míg az ezen kívül még művelhető területek nagy része is átlagosan 500