Cseri Miklós, Füzes Endre (szerk.): Ház és ember, A Szabadtéri Néprajzi Múzeum évkönyve 19. (A Szabadtéri Néprajzi Múzeum és a Győr-Moson-Sopron Megyei Múzeumok Igazgatósága közös kiadványa, Szentendre, Győr, 2006)

A TELEPÜLÉS

egyetlen, mindkét oldalán beépített utcából állt. Egyszerű szálfa palánk védte ó'ket. Révfalu utcájának tengelyében állt a szerény, tornyos templom, a település északi végén. A telkek fésűs beépítésűek voltak. A török ellen védekező, magára hagyott kis falu egyedülálló morfológiai elemzésre is alkalmas rendkívül becses ábrázolása, az úti falu 16. századi előfordulásának pótolhatatlan emléke (18. kép). Úti falvaink általában kis létszámúak, 300-600 főnyi lakosságot számláltak. Kisebb, ármentes hátakat ültek meg, vagy ha nagyobb szárazulat mellett voltak, a vízhez közel fekvő partos szakaszra települtek. A fennsíkszerű keleti részeken pedig a lehető leglankásabb, legsimább helyeket választották ki, ahol a csapadékvíz könnyen elfolyhatott. Előfordulnak olyan települések is, amelyek dombos, vagy meredek partszakaszos területeket használtak fel. Ezekben sok a teraszos jellegű utca, bár az ilyenek az úti falvak között ritkán fordulnak elő. Táp község egy része ilyen eredetű lehet. Úti falvaink jelentékeny része nem mérnöki kitűzésű. Nem egy településünkön kimutatható a mérnöki telepítés vagy újjárendezés, azonban a települések java része nem ilyen. A középkorra visszanyúlóan, az úti falvak spontán szerveződésével lehet számolnunk. Nincsenek olyan nagy létszámú falvak, hogy bonyolult halmazos szerkezet alakulhatott volna ki. A kérdés nagyon alapos okleveles, térképtári vizsgálatára lenne szükség. Falvaink javarésze a helyi terepalakulatokhoz nagyon finoman alkalmazkodó vonalvezetéssel épült. Az utcavonalat úgy alakították ki, hogy mind az úttest, mind pedig az egymással szembeni két házsor a lehető legkisebb szintkülönbséggel legyen vezethető. Természetes, hogy a mélyebb, főleg rossz lefolyású helyeket kikerülték, s az utakat úgy vezették, hogy a mélyebb terület felőli utcasor telkein az udvar épületei lehetőleg a lakóház szintjén állhassanak. A gazdasági épületek és pajták mögötti telekrészek viszont már gyakran lehettek lefolyástalanok, vagy áradmányosak. Az úti falvak középületei, a templom, leginkább az utca valamelyik házsorában álltak. A templomok gyakran a falu utcájának tengelyében épültek meg. Ilyenkor előfordult az, hogy orsószerű vonalvezetést kapott a két házsor. A falu útja kiteresedett a templom környezetében. Ilyen falu Nyalka, Tápszentmiklós, Rábaszentmiklós. Nyalka esete annál érdekesebb, mivel az eredeti sövénytemplom is a jelenlegi barokk eredetű templom helyén állott, de ez még keletéit szentélyű volt, s így az utca közepén a szó szoros értelmében keresztben állott (19-21. kép). A Kisalföldön gyakran előforduló, és a nagyközönség előtt is közismert fűrészfogas beépítés mindig útkanyarulatokban, ívesen, ferdén futó utcavonalakon fordult elő. Ez is a településstruktúra terepviszonyokhoz történő alkalmazkodásából eredt. Úti falvaink szinte kivétel nélkül szalagtelkesek. Ahol volt pajta, ott a település három útból állt. Az első a tulajdonképpeni utca volt, amivel párhuzamosan, a kétoldalt sorakozó telkek lábánál egy-egy szekérút vezetett a falun kívül. Minden udvarnak, teleknek a lehetőség szerint mind az utcára, mind a szekérútra volt egy-egy kapuja. A pajtákat használó települések esetében a pajták a telek közepén, harmadában keresztben voltak elhelyezve, s ezek gyakran összefüggő, falszerű övezetet alkottak. Hangsúlyozni kell, hogy ennek semmiféle etnikai jellege nem volt, mind a magyar, mind a horvát, mind pedig a német községekben egyaránt megfigyelhettük ezt. Kevés kivételtől eltekintve, a pajtákon szekérrel is át lehetett hajtani. Szélesebb telkeken, a pajta és a kerítés között külön szekérkaput építettek be. Az úti falvakról több esetben megállapíthattuk, hogy az intenzív autóforgalom és a rendszeres autóbusz járatok megindulásáig, az 1920-as, 1930-as évekig a falvak kívülről be voltak kerítve, viszont a telkek az utca felé gyakran kerítetlenek voltak (22. kép). Rábcakapi községben 1956 nyarán még a község közepén is volt kerítetlen udvar, a község szélén pedig négy-öt is akadt. Falukapukat azonban már sehol sem találtunk, pedig létezniük kellett, még nem is olyan régen (22-23. kép). Az utcakép sokhelyütt fűrészfogas, de leginkább fésűs beépítésű. Manapság gyakori, hogy az úti falvak belső, történeti magja rendkívül zsúfolt. Egyik és másik ház között alig van szekérnyi hely. Ennek oka az, hogy e századig a település belterületét csak nagyon nehezen engedték növelni. Egy-egy család kénytelen volt a korábbi generációktól rájuk maradt telket mind jobban beépíteni. A telekaprózódást helyenként az árvizek is szükségessé tették - nem állott rendelkezésre több árvízmentes terület. A falvak belső területe az első világháborútól gyorsan, 1945 után, a felszaba-