Cseri Miklós, Füzes Endre (szerk.): Ház és ember, A Szabadtéri Néprajzi Múzeum évkönyve 19. (A Szabadtéri Néprajzi Múzeum és a Győr-Moson-Sopron Megyei Múzeumok Igazgatósága közös kiadványa, Szentendre, Győr, 2006)

A KISALFÖLDI LAKÓHÁZ TÖRTÉNETI FEJLŐDÉSE

Morvaországban, Magyarországhoz hasonlóan csak a zordabb, fejlődésben elmaradtabb hegyi területen maradtak reliktumai ott, ahol egyébként maguk az irtványok és a vele kapcsolatos állattartás is megmaradtak. Nyilván 100-200 évvel korábban lényegesen több előfordulást lehetett volna kimutatni. A Morva-alföld és a szomszédos dombvidék népe a keleti és közép-európai lakóház átmeneti zónájára jellemző, későközépkori típusú házat lakott, amelynek elterjedési területe öszszefüggően a Brünntől az Aldunáig húzódott. Egyes elemei azonban ezen túl is követhetők, mint ahogyan szálai a nyugati oldalon is tovább vezettek. Mindebben a kisalföldi lakóháznak fontos szerepe van. Egyrészt sajátságai a rendszer alapkérdésein túl Morvaországban, másrészt a Nagyalföldön fedezhetők fel, összekötő kapcsot biztosítva morva, cseh, szlovák, magyar viszonylatban. Művelődéstörténetünk egyik legsajátságosabb néprajzi kérdése ez. Problémát okozott a cseh, morva, szlovák és magyar építkezési anyag történeti rendszerezésénél a római lakosság örökségének felvetése. Bizonyos magyarországi, morvaországi, szlovákiai jelenségeket (sárfalat, vályogot) megpróbálták az elterjedési terület értékelése alapján a római kolonizáció egyenes hagyományaként levezetni. A magyarországi történeti fejlődés ismeretében rendkívüli szkepszissel tekinthettünk ezekre a kísérletekre. Félő, hogy a meggyőzőnek látszó konstrukciók a valóságos későközépkori történeti folyamatokról terelték el a figyelmet.

148 A régészeti anyag és a történeti források tanulságaira kellene alapítani minden hazai és külföldi kutatást. Noha a korai középkorra vonatkozóan vannak biztató eredmények, a kései középkor tekintetében a magyar kutatás eredményei magukban állóak. Morvaország területéről máig nem ismerek rendszeres falufeltárást 14-16. századi időszakból. Kérdés, hogy a morvaországi alföldi típusú népi építkezés és a kisalföldi vagy tágabb magyarországi népi építkezés szoros összefüggését más néprajzi jelenségekkel, vagy a történeti fejlődés sajátságaival magyarázhatjuk-e? A néprajzi jelenségek területéről, számos más szektorból tudunk kapcsolatokat felemlíteni. Ezek ugyan máig nincsenek kimunkálva, de puszta regisztrálásuk is megerősítheti a korábbiakban felvázolt népi építkezési elemzésünk helyességét. Intenzív kapcsolatra vallanak a morvaországi népviseletek. A morva mezővárosi parasztpolgári viselet és a falusi paraszti viselet, valamint a hegyi pásztorok viselete rendkívül közel állt a Kárpátokon belüli magyar, szlovák települések hasonló társadalmi kategóriáinak viseletéhez. A textíliák díszítései, hímzései szintén rokonságot mutatnak a Kárpátmedence-beliekkel. Korai lenne a viselet területén megmutatkozó egyezések eredetéről nyilatkozni. Mindenesetre, a szoros összeköttetés, együtt fejlődés e téren kétségtelen. Az anyagi kultúra területén maradva, szólnunk kell az állattartásban kimutatható kapcsolatokról. A magyar állattartás közvetlen kapcsolatai Prerov-Olomouc vidékéig vitathatatlanul fennállottak a legutóbbi ötven évig. A magyar állatneveken, pásztorműszavakon és szakkifejezéseken kívül, a kapcsolat intenzitását mutatták azok a többmondatos magyar szólások (káromkodások) morva parasztok ajkán, amelyek máig is élnek. Sajátos, kifogástalan artikulációval tradálódnak olyan szövegek, amelyeknek jelentéséről fogalmuk sincsen, hiszen sosem voltak magyar környezetben, magyar nyelvismeretük nincsen. Röviden utalhatunk arra is, hogy bizonyos összetettebb szokások, folklór jelenségek körében is találunk eleven és szoros kapcsolatra utaló jeleket. (Ilyen például Uhersky Brod és Hradiste környékén a pünkösdi király választás.) A kapcsolatokról rajzolható kép csak részletesebbé válnék, ha vizsgálódásainkat a történeti anyagra is kitérjesztenők. Nagyon röviden utalnunk kell arra az általánosan ismert tényre, hogy a korai középkorban a Morva folyó völgyében számos, nagy létszámú magyar telep volt. Ezek a 17. századot bizonyos rétegeikben a kétnyelvűség állapotában megérték. Ilyenek lehettek a Komensky-Comenius család Szeges nevű ősei, hogy csak erre a legutóbbi években hírlapi cikkekben is kifejezésre jutott momentumra utaljak. Sajátságos, hogy részben épp a Comenius rokonság városai, részben más morva mezővárosok, a nagy volumenű magyar állatkereskedelembe kapcsolódva igyekeztek kereskedelmi tőkéjüket növelni. Ezek közül kiemelkedő volt Hustopeè, a német nevén Auspitz, egykori magyar nevén pedig Pusztapécs, ahol a Brünn felé vezető állathajtó út legfontosabb vásárállomása működött. A magyar hajtók - a „hajdúk" -, ott adták át ér-