Cseri Miklós, Füzes Endre (szerk.): Ház és ember, A Szabadtéri Néprajzi Múzeum évkönyve 19. (A Szabadtéri Néprajzi Múzeum és a Győr-Moson-Sopron Megyei Múzeumok Igazgatósága közös kiadványa, Szentendre, Győr, 2006)
A KISALFÖLDI LAKÓHÁZ TÖRTÉNETI FEJLŐDÉSE
pust, e kérdés részletes megvilágítását és okadatolását mellőzöm. Utalnom kell viszont arra, hogy az újabb magyar néprajzi irodalom sok tekintetben támogatni látszik elképzeléseimet. Csak egy vonatkozást ragadok ki: HOFFMANN Tamás nyomtatásáról szóló monográfiája számba vette a hagyományosan nyomtató területeket. A műből kiderült, hogy a szemnyerés e módja nagyjában ugyanott volt meg, ahol az alföldi jellegű lakóháztípus is elterjedt. Ha figyelembe vesszük, hogy a 19. század elejétől kibontakozó agrárracionalizálás eredményeként bővültek a nyomtatás határai, valamelyes peremtáji területeket leszámíthatunk. Amennyiben pedig a dél-dunántúli háztípus egyébként is vitatott voltát figyelembe vesszük, s mint kívülfűtős, szemeskályhás házat az alföldivel nagyjában azonosnak tekintjük, a nyomtatás elterjedési területe és a lakóháztípus elterjedés területe között nem sok eltérés maradhat. 114 Az imént vázolt hipotézist látszik megerősíteni egy megfigyelésünk, s ennek kézenfekvő magyarázata is. A lakóházkutatás során a Kisalföld lakáskultúráját - és a gazdasági épületek itt nem tárgyalt anyagát is -, archaikusabbnak találtuk, mint a Nagyalföldét. Ennek számos megnyilvánulását lehetett felsorolni: a sárfalak, sövénykémények nagy száma, a nád- és zsúptetők nagyobb aránya, a lakóházak differenciálatlansága stb. E különbözőségeknek már az államvizsgái szakdolgozatom készítésekor is -, a településhálózat és a népi építkezés közötti szoros összefüggéssel, (a hátterükben pedig a társadalmi és a gazdasági okokkal) tudtam magyarázatát adni. Nevezetesen, a két tájegységen a mezővárosok társadalmának fejlődési lehetőségei alakultak másként. A 16. század elején bekövetkezett mezőváros ellenes magatartást és a feudális birtokrendszert a Nagyalföldön megszüntette a török uralom. A török háborúk hatalmas pusztításokkal jártak ugyan, de a népesebb városok saját népességükkel és a környező területekről hozzájuk menekültekkel, sajátos jogállású önkormányzatokat tudtak kialakítani. Sikeresen tovább léphettek a polgárosulás útján, amihez ideológiai segítségként az akkor terjedő reformáció is hozzájárult. A török pusztítás egyben a földesúri kötöttségek fellazulását is magával hozta. A török kiűzése után, a 18. századi, kései feudális átszervezési kísérletei kénytelenek voltak a már évszázados múltra visszatekintő mezővárosok javarészét tudomásul venni, azzal kiegyezni. A paraszti, mezővárosi polgári elemek között a vagyoni differenciálódás extrém méretűvé vált vagy válhatott. Kialakulnak a sok száz, esetleg ezer holdas paraszt, cívis birtokok. E differenciáltság a Nagyalföldön az anyagi kultúra és a népi építkezés vonatkozásában a fejlődés serkentője lehetett. Az adott, korabeli korlátok ellenére is progresszívebbé vált, adaptálhatta szélesebb körben a barokk, a copf, a klasszicizmus elemeit, szerkezeti újításait. Ezzel szemben, a Kisalföldön a fejlődés más módon alakult. A török megszállás jelentős területeket nem tudott döntően átalakítani, még jelenlétük sem okozott a birtokstruktúrában jelentős változásokat. A parasztság önálló gazdálkodása versenytársat kapott a földesúri majorsági üzemekben, melyeknek munkaerő szükségletét a jobbágy-paraszt kellett kielégítse saját üzeme terhére. A meglévő mezővárosok a földesúri gazdaság zárványaivá váltak. Gazdálkodásukat területileg nem növelhették nagyalföldi testvéreik módjára. A török megszállás alól felszabadult területeken sem járt jobban a reliktum népesség. A nagyalföldi parasztbérletek helyett itt uradalmi majorok épültek, melyek a szó szoros értelmében a paraszti üzemek vetélytársaivá váltak. A földesúri termelőüzem nem tette lehetővé a jobbágyság földterületének növelését, a mezővárosok pedig a földesúri gyámság szoros irányítása alatt éltek. E helyzet egyenes következménye lett a lakosság kiegyenlített anyagi helyzete. Természetes, hogy nem zajlott differenciálódás, inkább az egységes aprózódás, stagnálás állapotában maradtak. Ez rányomta bélyegét a település- és építkezéskultúrára. Nyilvánvaló, hogy az ilyen, külső tényezőktől korlátozott társadalom legfeljebb a szintjét tarthatja, vagy csak lassan emelkedhet. Éppen a két tájegység közös középkori történeti alapja adhat lehetőséget az objektív öszszehasonlításra. Elfogultság nélkül kell állítanunk, hogy az itt vázolt összehasonlításból tűnik ki szembeötlően a viszonylagosan szabad, nagyalföldi mezővárosok társadalmi, művelődési, történeti jelentősége. E nehéz sorsú, európai mértékkel nézve sokszor érthetetlen paraszt-polgár közösségek számtalan ellentmondásos jelenségük ellenére a fejlődés, a kulturális, technikai emelkedés rendkívül fontos központjai voltak. Nélkülük egész hazánk művelődése, de népi műveltsége is szegényebbé, jellegtelenebbé vált volna.
