Cseri Miklós, Füzes Endre (szerk.): Ház és ember, A Szabadtéri Néprajzi Múzeum évkönyve 19. (A Szabadtéri Néprajzi Múzeum és a Győr-Moson-Sopron Megyei Múzeumok Igazgatósága közös kiadványa, Szentendre, Győr, 2006)
ÉPÜLETSZERKEZETI ELEMEK
tűzvédelmi, közbiztonsági okokkal magyarázta. Korábban lényegesen több volt, mint napjainkban (268. kép). Sokat a második ablak beépítése során emeltek ki, s külső, kifelé nyíló ablak került a helyére. Határozottan ajómódú gazdaréteg házait jelezte valamikor. Ujabban viszont az évtizedes változatlanság jelzőjévé vált. Voltak festett, virágos díszű, kifelé nyíló, kétszárnyú fatáblás ablakok is. Ezek is a külső felületen voltak beépítve. Ma már nagyon ritkán fordulnak elő. Jelenleg egyetlen fennmaradt példányukról tudunk Ménfőcsanak egyik hegyi utcájából. Korábban szélesebb körben volt elterjedve, nagyon általános azonban nem lehetett (269. kép). A kamrákon inkább szellőztető nyílások, mint ablakok voltak. Ezek szellőztető nyílása úgy volt megépítve, hogy nem lehetett átlátni rajtuk. Külső és belső nyílásuk tengelye oldalt el volt tolva, középütt a fal tengelyével párhuzamosan épített csatorna kötötte össze a külső és belső kávát. Az udvar felé újabban, 80-90 éve az ajtó mellett építettek be kis négyzetes, vagy keskeny téglány alakú ablakot a világítás és szellőztetés céljára. Ezek a szimplán üvegezett ablakok kisebbek voltak annál, hogy egy ember beférjen rajtuk, sokszor ezekben is volt rács (224. kép). Az istállóablakok is kisméretűek voltak, alig 30-40 centiméteres, négyzet alakú, vagy 20-30 centiméter magas, fekvő téglalap alakú volt szokásos. A 20. század fordulója után divatba jöttek nagyobb méretűek is. Noha területünk állattartása az országos átlagot meghaladóan fejlődött és különösen az istállózás nagyobb múltra tekint vissza, mint a Nagyalföldön, az istállók kialakítására nem fordítottak különösebb gondot. Az istállóablakok szimplák, üvegesek voltak, mind a külső, mind a belső kávájukban általában szerszámokat, különböző anyagokat (kenőcs, olaj, festék stb.) tartottak. Télen, nagy hidegekben esetleg zsákdarabokkal, ronggyal is zárták (270. kép). Bejárati boltozatok A kisalföldi lakóház egyik legszembetűnőbb sajátossága a bejáratok előtt épített, falazott, legtöbbször architektonikusan tagolt pillérpár, tetejükön boltozattal. Gyűjtésünk idejére számuk nagyon megfogyatkozott, de adatközlőink szerint általános volt a korábbi évtizedekben. A század elején készített fényképfelvételeken a lakóházak elmaradhatatlan kísérőjének látjuk Győr, Mosón, Pozsony, Komárom és Nyitra vármegyék magyar lakosságánál. Előfordult Sopron vármegye keleti részén, a magyar községekben is. A lakosság körében „bolt", „boltozat", „pitvar", szélfogó", „hambitus"," 3 „gádor"" 4 néven volt ismert bár a két utóbbi elnevezést a mai lakosság már nem ismerte. Noha különféle egyszerű típusú gádorok országszerte előfordultak, a Kisalföldre mégis jellemző volt ez a sajátos, architektonikus kiképzés. Itt a ház udvari homlokzatának hangsúlyos díszítő elemévé vált (271-274. kép). Adatközlőink szerint tűzvédelmi okokból készítettek boltozatokat. A széles, nádas ereszalj tűz esetén hamar lángra lobbant. A házban, kamrában, esetleg istállóban levő mozdítható javakat, a jószágot, az ereszalj égése miatt nem lehetett volna kimenteni. A boltozat a bejáratot megvédte az égő tetőzet lehulló csóváitól, szabad bejárást biztosított a födém beomlásáig a lakásba, kamrába. A boltozatok alkalmazásának hallottuk más indokát is. A boltozatos bejáratú konyhák szerintük korántsem voltak olyan huzatosak, mint a boltozat nélküliek. Csak a szembe fúvó szél vághatott be a konyhaajtóba. A boltozatoknak erre az előnyére utal a „szélfogó" megjelölés. Valószínűleg igaza volt VARGHA Lászlónak, aki egyetemi előadásai során rámutatott arra, hogy a kisalföldi gádorok, boltozatok valószínűleg a földbe ásott házak alkalmazásának idején alakultak ki. Eredetileg a bejárat szárazon tartása, a csapadék behatolásának megakadályozása volt a szerepük. A tűzvédelmi funkció) másodlagosan alakult ki akkor, amikor már szintbeli, vagy kissé emelt szintű lakások épültek. A Kisalföldön még ma is előfordulnak süllyesztett padlószintű épületek, nehéz anyagi körülmények között élő családoknál. A kisalföldi bejárati boltozatoknak nagyon sokféle formai változata volt. A legtöbbet teljesen a falhoz építették, de voltak szabadon oszlopra építettek, s körüljárható pillérnek is. Némelyik Bars megyei példány szinte a folyosószerűvé válást mutatta (275-276. kép). Kiképzésüket tekintve a legegyszerűbb példányok vékony falazatúak, tetejükön vízszintes áthidalással készültek (Nemesócsán BATKY Zsigmond, magam Öttevényen fényképezhettem egy lakóházon két példányát.) (277-278. kép).
