Cseri Miklós, Füzes Endre (szerk.): Ház és ember, A Szabadtéri Néprajzi Múzeum évkönyve 18. (Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 2005)

SZENTI TIBOR: Hagyományos szállási és tanyai tároló építmények Hódmezővásárhelyen

nak, de íz- és aromaanyaga nem éri utol az őshonos juhokéit. Ezért lassan terjed és lenézett jószág. Különösen a nyájak pásztorai élesen megkülönböztetik a juhoktól és „lebirkázzák". „Birkaszín" a 18. században, a táblázatunkban sem fordul elő, annál több juszín. A szín bármilyen formában készül, kevésbé meleg, mint az ól, akol, vagy hodály. Márpedig a merinói birka igényli a téli melegebb szálláshelyet. A becsüsök különálló juhszínt a 18. század második felében 25-öt mértek föl. Korabeli írásmóddal a jelzők: „nagy, új, rongyos, rosz", nem szorulnak magyarázatra. Rajz és részletesebb leírás nélkül talány marad a juhszín „4 ágasra". Elképzelhető, hogy esetleg a 4 ágasfát négyzet, illetve téglalap kerülete mentén, a négy sarokban függőlegesen helyezték el, rájuk vízszintesen gazléceket helyeztek, és a tetőborítást erre rakták. Meg kell mondanunk, hogy ilyen jellegű állatszálláshelynek emelt épülettel terepen nem találkoztunk, illetve az csak oldal nélküli akolnak, fedett szárnyéknak készült. Nem tisztázható, hogy pontosan mit jelent a „derék" juhszín. (Esetleg jó állapotban, derék körülmények között lévő épület, de ez bizonyíthatatlan.) A „nádfal kerítéssel" jelentheti azt, hogy a szín oldala nádból készült, még inkább azt, hogy az épülethez nádból rakott kerítés, akol, kifutó tartozott. Ez utóbbit látszik bizonyítani a „Juh Szín-nád akollal együtt" leírt becsű is. A továbbiakban találtak még 4 juhszínt isztrongával (esztrongával), általában egy fedél alatt. Egyike vályogkerítéssel. Ebben az esetben határozottabban állíthatjuk, hogy maga a juhszín is vályogfalú lehetett, hiszen nádfalhoz aligha használtak volna vályogkerítést, fordítva igen, később ez volt a gyakoribb. Az a tény, hogy a 25 különálló, valamint az 5 egyéb járulékos épülettel ellátott juhszín együtt 30 juhszínt eredményezett, ez azt jelentette, hogy a becsült szállások 19,86 százalékán, tehát közel az ötödrészén megtalálhatók voltak. (A 100 becsült színnek pedig a 30 százalékát tették ki.) Ha ehhez hozzászámítjuk az előző tanulmányrészben tárgyalt juhszálláshelyeket, kiderül, hogy a vásárhelyi szállástanyákon igen intenzív juhászatot folytattak. A színnek, mint építménynek a fölhasználása állatszálláshelynek nemcsak a juhtartásnál nyilvánult meg. A becsük között találtunk egy kis „Bornyú Színt" és egy „Tehén Szín(-t) akollal" A különálló és kihangsúlyozott „kis" borjúszín még elképzelhető színként, de a tehénszín akollal számunkra az istállót sugallja kifutóval, elkerített karámmal - ahogy a 19. század második felétől hívták. Az is szembetűnő, hogy a színek egy része valamilyen állat-szálláshellyel volt kapcsolatos. Az egykori leírásokból az nem derül ki, hogy a szín istállóval, lóistállóval, ököristállóval, marhaakollal, sárból rakott óllal, fenyőfából készített sertésóllal, malacóllal, akollal, tyúkóllal, lúdóllal, tehát szinte minden változatban előfordulva, vajon egy fedél alatt voltak-e, vagy toldaléképületként a főépülethez, például az istállóhoz hozzáragasztva. Gyűjtés közben a 19. század utolsó részétől 1960-ig épült színek esetében mindkettőre találtunk példát. A színek készültek földfalból („sárból"), töltésből fölhányt földből, vályogból és nádból. Mint a becsükből kiderült, gyakran építették az állatszálláshelyeken kívül még lakóházzal is egy végtében. Ez minden esetben az épület végéhez történt hozzáragasztást jelentette. A színnek a 20. századra elsősorban tároló feladata volt. Ez a használatbavételi fejlődési folyamat már a 18. században megnyilvánult. Becsültek 3 különálló és 10 más épületrésszel összeépített kocsiszínt, illetve 2 dohányszínt. Utóbbi dohányszárító lehetett, és az uradalmi dohánykertészektől átvett szokásként építhették, de igazán nem terjedt el, sőt később, a terepmunka közben már nem is találkoztunk vele. f Érdekes kombináció még a szín és életes ház (hombár). Valószínű, hogy a színt a magtárhoz építették hozzá, ahogy erre később példát is találtunk. Ahol a színt a többosztatú lakóházzal együtt becsülték, ott az minden valószínűség szerint a nagyobb háztartási eszközök egy részének (üst, bogrács, sózó teknő, zsákok stb.) volt a tároló helye. Az istálló melletti színekben az igás állatok szerszámait, illetve a mezőgazdasági szerszámokat - később gépeket - helyezték el. Ezek jelentős részénél a szín elől nyitott lehetett, ahogy ezt később tapasztaltuk. 1.1.2. Pajták A vásárhelyi tanyák tároló létesítményei közé tartoztak a pajták is. Ezek tároló és szárító építmények egyaránt lehettek. Elsősorban