Cseri Miklós, Füzes Endre (szerk.): Ház és ember, A Szabadtéri Néprajzi Múzeum évkönyve 16. (Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 2003)

SÁRI ZSOLT: Egy falu a 20. századból. A 20. századi épületegyüttes lehetősége a Szabadtéri Néprajzi Múzeumban

7. kép. ONCSA házsor építése, 1942. (A népi irányzatok továbbélése a magyar építészetben 1918-1950.) mellett korszerű héjazat: cserép és bádog kerül a tetőre.

18 Az ilyen típusú egységesülésnek tipikus példája Hollókő, amelynek ma is látható, „archaikus", tipikus palóc házai az 1909-es tűzvész után épültek. Hasonló példák szép számban vannak az ország más területein, gondoljunk csak többek között Domaházára vagy Magyarpolányra, esetleg az erdélyi Torockóra. Emellett a különböző hatósági előírások kisebb-nagyobb mértékben már Mária Terézia óta szabályozták az építkezéseket, majd az 1880-as évektől a szolgabírói hivatalok kötelező engedélye tovább közelítette a tájak építkezését egymáshoz, még akkor is, ha a helyi hagyományok, a külső minták (nemesi kúriák, városi minták) alkalmazása erősítette is a táji jellegzetességeket. Az első világháború után megjelenő és felerősödő társadalmi és gazdasági problémák megoldására tett kísérlet volt az 1920-as, Nagyatádi-féle XXXVI. törvénycikk, amely tömegeket juttatott földbirtokhoz. Ezzel a földosztással házhelyek kijelölése is megtörtént, amellyel több mint kétszázezren jutottak városi és falusi építési telekhez. Az építkezéseket kölcsönökkel próbálták meg elősegíteni. Ezen kölcsönök folyósítását az Országos Falusi Kislakásépítő Szövetkezet (FAKSZ) végezte. Az ebből a kölcsönökből létrejött épületeken megmaradt a „FAKSZ-ház" elnevezés. Ez a háztípus bizonyos szabályok, épületanyag-felhasználási előírások figyelembevétele mellett, mintatervek segítségével épült. A FAKSZ-ház azonban nem érte el azt a sikert, amelyet megérdemelt volna, építése viszonylag gyorsan elhalt. Az első világháború, és a trianoni határok meghúzása után új típusú épületek váltak általánossá. Ebben az időben jelentek meg és terjedtek el a nyári konyhák, amelyek aztán a második világháború utáni évtizedekben is jelentős utcakép-meghatározó elemek maradtak. Legutóbbi cikkében BALASSA M. Iván is felhívja a figyelmet ezen épülettípusra, hangsúlyozva ezek gyakorlati, élet- és munkaszervezeti változásokat is előidéző szerepét: „szükség volt egy olyan térre, ahol a piszokkal járó mindennapi munkát, a főzést ember és állat részére, mosást, apróbb házkörüli fúrást, faragást stb. fedett helyen el lehet végezni. Erre szolgált a nyárikonyha, amely nevéből is következően eleinte csak a meleg nyári időben vette át a lakóház bejárati helyiségének funkcióit. Később azután asztal és székek is helyet kaptak a rendszerint a teleknek a lakóházzal átellenes oldalára állított épületben... és ide került a hétköznapi étkezés, helyet szorítottak a dikónak, ócska ágynak, ez előbb az idősek pihenőhelye lett, hogy azután a család egyes tagjai szinte állandóan itt aludjanak. "

l9 A két világháború közötti időszak falusi építészetének másik jelentős állomása volt az ONCSA-ház. A két világháború közötti faluszociográfiai irodalom, a néprajzi kutatások rávilágítottak a magyar falvak rossz gazdasági, fizikai és mentális állapotára. Ezen kutatások a népi építészetre is kiterjedtek, feltárták a háztípusokat, minőségeket. A felmérések eredményeit is felhasználták az 1940-es árvíz által okozott károk enyhí8. kép. Magtár (Tűrje, TÓTH János felvétele) SZNM, TJGy. 1070.