Cseri Miklós, Füzes Endre (szerk.): Ház és ember, A Szabadtéri Néprajzi Múzeum évkönyve 16. (Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 2003)

JUHÁSZ KATALIN: A famelencétől a fürdőszobáig. Adalékok a paraszti tisztálkodás eszközkészletének és helyének változásához a 20. század első felében

3. kép. Tisztálkodósarok a „kalibábarf az ajtó mellett. Gyimesközéplok (Bükkhavaspataka) (Csík m.) Fotó: HEILIG Balázs, 1991. gyan a mosakodóeszközöknek sem. A természetközeli életmód, amely a munkától az ünnepekig a tevékenységek valamennyi területét alapvetően meghatározta, a paraszti tisztálkodásban is tetten érhető (3. kép). A lakosság a természeti adottságoktól függően szerezte be ivóvíz- és háztartási vízszükségletét. A tisztálkodáshoz és általában a háztartáshoz szükséges vizet természetes vízforrásokból (források, felszíni vizek), valamint a természet minimális átalakításával, kéziszerszámokkal és emberi erővel létrehozott ásott kutakból nyerték. A technika fejlődése tette lehetővé a mélyebben fekvő, nem szennyezett felszín alatti vizekhez történő hozzáférést. A 19. század második felétől a mélyebb fürt kutak és újfajta vízkiemelő szerkezetek, majd az artézi kutak javították a vízellátás minőségét,

39 de lényegében nem befolyásolták a vízfelhasználás mennyiségét, módját . A vízhordó eszközöknek számos táji változata és elnevezése alakult ki,

40 közös jellemzőjük, hogy körülbelül egynapi szükséglet egyszeri elszállítására alkalmasak és egy, ritkábban két személy tudja őket mozgatni. A kerámiakannákat, korsókat, favödröket kézben, vagy gyakran párosával a vállra vetett vízhordó rudakra akasztva használták a víz szállítására. A vízhordó edények egyben tárolásra is szolgáltak. Ha nagyobb mennyiségű vízre volt szükség és messze volt a víz forrása, akkor az is előfordult, hogy hordókat, vagy szapulókádakat - néhány deszkadarabbal fedve hogy a víz ki ne lötyögjön - kocsira tettek, s azzal vittek vizet. Országszerte nagy mennyiségben használták tisztálkodásra esővizet, télen olvasztott havat. Az esővíz népszerűsége nem véletlen, hiszen lágy (jól habzik benne a szappan), jó tisztítóhatással rendelkezik, nem irritálja a bőrt, tiszta és nem kell messziről hordani, csak valamiben felfogni. Az esővizet eresz alá tett tartályba (fa-, betonkádak, hordó stb.) gyűjtötték, amelyet a száraz időben alkalmanként kisúroltak, hogy a víz ne büdösödjön bele az edénybe. A nád- és zsúptetős házaknál nem tudtak esővizet gyűjteni, mert nem volt eresz. Ebben az esetben füves árokból merítettek esővizet, mert abban sokáig tiszta maradt a víz.

41 Az esővizet főként hajmosásra, borotválkozásra, gyerekfúrdetésre használták, de ha volt elég, akkor szívesen mostak is vele. Télen sokan tiszta helyről szedett havat olvasztottak, amelyet ugyanúgy használtak, mint az esővizet. A kútról hozott vizet a vízhordó edényekben két-három vödörben, kannában tárolták a konyhában levő vizespadon. Általában letakarták, hogy ne mehessen bele semmi szennyeződés, vagy rovar és a vizet egy kisebb bögrével merítették, amely rendszerint egyben ivóalkalmatosságként is szolgált. A bent tárolt víz egy kevéssel volt több, mint a naponta átlagosan elhasznált mennyiség, mivel normális esetben naponta csak egyszer jártak a kútra. A napi vízfelhasználás a helyi szokásoktól függően kb. 10-30 liter körül volt. A 19. század végéig a mosakodásra szolgáló edényfélék többnyire fából, ritkábban cserépből készültek. A cserép mosdótálak formája a későbbi lavóréra emlékeztet. A faedények egyik típusa az egy darabból vájt cigánymelence. Ennek több méretét is használták a kis melencétől a teknőig. A másik típusba tartoznak a dongás, abroncsos kör alaprajzú faedények, illetve a deszkákból álló téglalap alaprajzú fateknő. A faedényeket hűvös, párás helyen kellett tartani, mivel ha túlságosan kiszáradtak, könnyen megrepedhettek. A több darabból álló edényeket ezen kívül a hasz-