Cseri Miklós, Füzes Endre (szerk.): Ház és ember, A Szabadtéri Néprajzi Múzeum évkönyve 15. (Tanulmányok Füzes Endre 70. születésnapja alkalmából. Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 2002)

KECSKÉS PÉTER: Mezővárosi és falusi borkultúra a 18-19. századi Kárpát-medencében

tárolás és a felszín alatti (vájt, vágott, boltozott) terekben a bortartás ismert.

89 E különbségtétel az éves bor, önellátó bor és a mezővárosi kereskedelmi bor eltérő jellegére, továbbá a különböző földrajzi helyzetre utal. A felszín feletti, lakótelken (boroskamra) vagy szőlőskerti építményben (gunyhó) tartott éves bor az alföldi területeken volt jellemző.

90 A szőlőhegyeken, tartozéktelepüléseken, présházpincékben tárolt bor a dél-dunántúli területeken volt általános (10. kép).

91 A felszín alatti bortárolás csoportosításában a telki és külterületi pincék helyzetét vettük figyelembe.

92 A lakótelken házi pincében vagy lyukpincében érlelték a bort főként mezővárosi területeken (Kis-Kárpátok és Sopron környéke, Buda vidéke és az erdélyi Küküllők mente).

93 Az észak-magyarországi történeti borvidékeken a településszerkezetbe tagozódva vájt és épített lyukpincékben tartották a bort. Emellett a házi pincés bortárolásnak is volt jelentősége.

94 A szőlőhegyeken présházas lyukpincékben tartották a bort a Dunántúl keleti felében és Erdély nyugati részében (10. kép).

95 A fenti, a 19. század közepére érvényes állapotoknak szerteágazó előzményei voltak. A felszín feletti boroskamrák, illetve a nyugat-dunántúli présházpincék száma az 1750-1850 közötti időszakban megháromszorozódott. A Kelet-Dunántúl területén a présházas lyukpincék építésével egy egységesedési folyamat indult (vagy a présházhoz építettek földbe vájt, illetve boltozott pincét vagy fordítva, a félig vagy egészen földbe mélyített pincéhez ragasztottak présházat).

96 Az észak- és északnyugati mezővárosi régióban, illetve a szászföldi és székelyföldi városokban a pincék (sokszor műhely, raktár funkciókkal is), főként kőboltozatos változatai standardizálódtak a 17-19. században. Több mezővároscsoportban regisztrálható, hogy a 18-19. századi épületek alatt 14-16. századi borospincék vannak.

97 * A tanulmányban kutatásmódszertani kérdésekkel foglalkoztunk, a legújabb monográfiák és különböző atlaszadatok, valamint saját kutatásaink eredményét igyekeztünk felvázolni. Nyilvánvaló, hogy nemcsak az adatmennyiség növekedett, hanem a történeti-néprajzi, ergológiai, gazdaságtörténeti, nyelvföldrajzi és régészeti anyagok együttes használatának előnyei is megmutatkoztak. A szőlő- és borkultúra 18-19. századi gazdaságtörténete különálló helyet foglalt el a szántóföldi gazdálkodás, illetve állattartás, továbbá a céhes iparos munkákban résztvevők és a kereskedelmet folytatók életformáinak háromszögében. A mezővárosi és falusi gazdák/kapások nagymérvű, tíz hónapos munkaráfordítással dolgoztak, amihez a tulajdon-, illetve bérlő jogviszonyok stabilitást adtak. A sokszor kedvező értékesítési lehetőségek megújuló pénzforrást jelentettek akár a belső piacokon, akár a külkereskedelemben. Annak a jelentőségét is hangsúlyoznunk kell, hogy a hagyományos mezőgazdasági, ipari és kereskedelmi tevékenységkörök között a szőlőműveléssel és borkészítéssel foglalkozók fontos közvetítő szerepet játszottak. Ez a közvetítőszerep a történeti borvidékek egy részénél mezővárosokban és falvakban is elérte a monokultúrás szintet is.