Cseri Miklós, Füzes Endre (szerk.): Ház és ember, A Szabadtéri Néprajzi Múzeum évkönyve 15. (Tanulmányok Füzes Endre 70. születésnapja alkalmából. Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 2002)

HOFEMANN TAMÁS: „Az én házam, az én váram" - Egy balhiedelemről

majd később hozzájárult a falukép megváltozásához is. Eközben újabb és újabb ötletekkel gyarapodott. Amikor például a vidéken is egyre nagyobb számban foglalkoztatott mesteremberek révén megújult a paraszti tulajdonban lévő épületállomány, a szakiparosok egy társadalmilag jóval nagyobb bázison, azaz (közgazdasági kifejezéssel élve) kiterjedtebb piacon kamatoztathatták tudásukat. A 16-18. században épült parasztházakban - a múltból örökölt düledező viskókhoz képest - az volt az újszerű, hogy az építtetők igényei szerint: ezeknek az épületeknek hasonlítaniuk kellett a nemesek vagy polgárok ingatlanaihoz. Mivelhogy a parasztházakat a városokban már munkaalkalmat nem találó iparosok építették, a vidék új arculatán városi minták hagytak nyomot. Egyébként ekkor már csaknem mindenütt a kontinensen vagyontárgyaknak tekintették a paraszti tulajdonban lévő épületeket is. Bár a Mediterráneumban (a középkori biztató kezdetek után, a gazdaság stagnálása miatt) lelassult a folyamat, de az Elbától nyugatra eső tájakon ennek éppen az ellenkezője történt. A 16-18. században átépült a vidék. A periférián pedig késve indultak meg a hagyományok szerint kivitelezett házak építkezései, de végül is eseményeik kitöltötték a 18-19. századot. Az iparosok a mondott korszakban délen és nyugaton, valamint Közép-Európa jó részén emeletes házat építettek. Szinte kötelező volt számukra, hogy a konyhát egy fallal el kell választaniuk az ünnepi étkezésre használt ebédlőtől, amelyet - Közép-Európában többnyire kályhával fűtöttek. Mindenütt elvezették a füstöt, a korom nem rakódott rá mindenre, most már csináltathattak drága bútorokat, otthonaik lakberendezését összevásárolgatva a parasztok is igyekeztek felzárkózni a nemesekhez és a polgárokhoz, utánozták lakáskultúrájukat. Természetesen, megújítván épületállományukat, mindenek előtt hasznosították a gazdálkodással kapcsolatos tapasztalataikat. A termény tárolására való csűrök építési kultúráját történetesen a kontinentális övezetben alapított majorokból kölcsönözték. Eredetileg a dézsmát tárolták a paraszti lakóházakat meghaladó méretű csarnokokban. (A magyarban a palota és a pajta egy tőről származó szavunk.) Az „urak asztaláról lehullott morzsák" fogalma további példákkal érzékeltethető, stílustörténeti tanulmányok sokasága bizonyítja még a mondottakat. Mindazonáltal minden korszakalkotó újítás ellenére az építők sehol sem tudták legyőzni a környezethez való alkalmazkodás elemi kényszerét. A népi építészet a legkönnyebben megszerezhető anyagok felhasználásával vált tárgyi valósággá. A lakóházakba és a gazdasági melléképületekbe mindenütt a környezetükben talált nyersanyagokat építették be. Dél-Európában főként kőházakat emeltek. Sokhelyütt már a prehistóriában rájöttek arra, hogy kőlábazatot építhetnek, amelyet - a falat felhúzva - úgy folytathatnak, ha sárgömböcöket (azaz vályog építőelemeket) vagy gerendákat fektetnek egymásra. Egy másik (takarékosabb) módszer az volt, hogy a kőlábazatra gerendát fektettek, abba függőleges oszlopokat csapoltak és az oszlopok közeit veszszővel befonva, sárral tapasztva alakították ki a falsíkot. Ezt a technológiát a kontinentális Európában valamikor sokfelé alkalmazták, legtovább a Balkán-félszigeten őrizték meg, legrégibb bizonyítékait pedig valószínűleg Kréta palotaromjaiban ismerhetjük fel. A lombos erdők övében tehát többnyire gerendaszerkezeteket ácsoltak össze, melyeknek közeit vesszőfonású falsíkokkal egészítették ki, majd (marhatrágyával dúsított) sárral betapasztották. Ez - az építőanyag felhasználást tekintve - takarékos megoldás volt. A korai középkorban még pazarolták a fa építőanyagot, sokhelyütt földbeásott cölöpsorból képeztek falat. Mások (Északnyugat-Európában) hornyolt oszlopokat ástak a talajba és a tartószerkezetbe pallókat zsilipeltek. A vesszőfonatú falakkal épült házakban a falakat tartó vízszintes gerendákat az ezredforduló után, a középkorban már nem a földre fektették, hanem mindenütt egy kőlábazatot raktak, hogy megakadályozzák a faanyag idő előtti pusztulását. Az újítást (talán függetlenül az egykori mediterrán kezdeményezésektől) a nyugat- és közép-európai városokban alkalmazták először, majd belátták jelentőségét vidéken is. Ennek előfeltétele a földből élők gazdasági stabilizálódása volt. Mihelyst megszilárdult a jobbágyparaszti tulajdon, illetve rájöttek arra is, hogy milyen vetésforgókat alkalmazva lehet tartósan művelni földjeiket, időtálló épületeket akartak emelni. A javuló hozamok révén röghöz kötött lett a paraszt. Nehezen változtatott a föld népe életformáján. Mindenki arra törekedett, hogy időtálló javakra tegyen szert. A maga teremtette környezeti kultúrának utódai is lássák hasznát! A kőlábazatokra épített (talpas) házakat először a telepített parasztok építették Franciaországban, Angliában, Németországban, majd a 13-15. században a szokás (elsősorban áttelepített parasztok révén) elterjedt Kelet-Kö-