Cseri Miklós, Füzes Endre (szerk.): Ház és ember, A Szabadtéri Néprajzi Múzeum évkönyve 15. (Tanulmányok Füzes Endre 70. születésnapja alkalmából. Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 2002)

HOFEMANN TAMÁS: „Az én házam, az én váram" - Egy balhiedelemről

zép-Európában is. Magyarországon a 14. században kezdtek el építeni ilyen falszerkezeteket. Innen jutott el északra és keletre (a tűlevelű erdők tisztásaira) az építőanyaggal takarékoskodni képesek szakmai tudása, az újkorban már ők is kőlábazatra építettek. A fenyvesekben (elsősorban az Alpokban, Észak- és Kelet-Európában) egymásra fektetett gerendákból emelték az épületek falait, más anyagra (a lábazatokhoz használt morénaköveket kivéve) úgyszólván nem is tartottak igényt, sudár szálfákból rótták az épületeket. Délkelet-Európában viszont (a ligetes sztyeppén) az első korszakban a vidéki népesség zöme földbe vájt épületekben húzta meg magát, a második korszakban pedig a tehetősebb parasztok földfalú házakban tagadták meg a múlt kényelmetlen és egészségtelen örökségét. Közép- és főként Kelet-Közép-Európában veremházakban laktak a szegényebb parasztcsaládok is, de a rendi társadalom kialakulásával járó elemi szükségletek színvonalának emelkedése folytán a középkor második felében kiköltöztek a putrikból. Délkelet-Európában ez nem mindenkinek sikerült. Sokuk csak a 20. században jutott abba a helyzetbe, hogy a föld felszínén töltse el napjait. Ennek előtte sokhelyütt a szegénység arra kényszerítette a parasztokat, hogy feladják magasra törő terveiket. Történetesen Bukarest repülőterének körzetében csak a huszadik század utolsó harmadában rombolták le a földbevájt putrikat, a „Kárpátok géniuszának" titulált (egyébként párját ritkítóan rosszemlékű) diktátor parancsára órák alatt dózerok végeztek a sok évezredes hagyományokkal. Csak egyetlen egérút maradt a putrik egykori lakóinak. El kellett hagyniuk őseiktől örökölt környezetüket és beköltöztek valamelyik városi lakótelepen - a házgyárakban előállított épületelemekből összeszerkesztett embersilók valamelyikébe.

1 A Mediterráneum Dél-Európában kevés volt az erdő. A klasszikus ókori költők is panaszkodtak emiatt: vágytak az árnyat adó ligetekre. Kortársaik (ahol csak tehették) kivágták a fákat, gerendákból háztetőket, födémeket vagy hajókat építettek. A gallyakból faszenet égettek. Az ókori és a középkori hajó- és épületácsok meg a szénégetők végeztek a pagonyokkal. Két és félezer évvel ezelőtt a táj 60%-át borította erdő, ma talán 10-et. Tulajdonképpen mindig fahiányban szenvedtek. Annak előtte, hogy vasbeton-szerkezeteket alkalmaztak, terméskőből rakták a falat, vagy ennek hiányában, a síkságokon sárból (olykor szalma és trágya hozzáadásával) szabványosított épületelemet állítottak elő, azt olykor ki is égették, tehát a tégla volt a legfontosabb - tartósnak ígérkező - építőanyaguk. A faragatlan kövekből már a bronzkori Anatóliában, a Földközi-tenger szigetein és partjai mentén (vagy a Rhone völgyében), sőt az Atlanti-óceán partvidékein (Portugáliában, Bretagneban vagy Skóciában) henger-, néhol pedig kúp alakú építményeket emeltek. Ennek az építkezési hagyománynak a tapasztalatait hasznosítva (elsősorban az épületfák hiánya miatt) még ma is (vagy legalább is a közelmúltban) a prehistóriából örökölt módszerekkel falazták sokan hajlékaikat. Jerikó toronyépületei és a mediterrán karsztos partokon állók mellett, kis kőkunyhók, trullik húzódnak meg. Valamennyinek falvastagsága eléri az 1,00 m-t, az építmények alapjának átmérője 2,00-7,00 m közötti, a torony, illetve a házikó magassága pedig 8,00-2,00 m. Egykor a klán-főnök és famíliája hasonló épületeket tekinthetett otthonának, bár egytől egyig kényelmetlenek, füstösek voltak, mert a járószintjükön tűz égett. Előnyeik abból következtek, hogy nem lehetett felgyújtani őket, ráadásul valamennyit kőfal védte az itt lakók - harcias bandákba verődött - szomszédaitól. Vannak olyan épületmaradványok is, amelyeknek láttán békésebb életre lehet következtetni. A Róma környéki ásatások során ilyen (4x5 m-t meg nem haladó alapterületű, osztatlan belvilágú) háromezer éves házmaradványokat és - lakóházakat utánzó - temetkezési urnákat, vagyis etruszk modelleket tártak fel. Többségük egyetlen helyiségű lehetett, a szelement a ház közepén egy ágasfa támasztotta alá. A Viterbo melletti ásatásokból kiderül, hogy az i. e. 7. században már újítottak házaik statikáját kimódolva a paraszti ezermesterek. Ettől kezdve a ház lakókonyhából, hálókamrából meg egy ólból állt, előtte - a ház hosszában vagy széltében pitvar húzódott (megaron), és az egész épület alapterülete 1012x4 m. volt. Ilyen parasztházakban még a 1415. században is laktak Siena városi köztársaságának szomszédságában. De a helyzet itt is kezdett változni a középkori urbanizáció hatására. (Erről később!) Még az Atlanti-Európa határövezetében elterülő Burgundiában is a feltárt házak maradványai hasonló építőkultúrára és lakásvi-