Cseri Miklós, Füzes Endre (szerk.): Ház és ember, A Szabadtéri Néprajzi Múzeum évkönyve 15. (Tanulmányok Füzes Endre 70. születésnapja alkalmából. Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 2002)

SZILÁGYI MIKLÓS: A népi iparművészet és a néprajzi muzeológia

rokra, parasztokra/parasztasszonyokra, kisiparosokra, akik tudomásul vették ugyan a magukat önzetlen segítőnek beállító művészek, tudósok és kereskedők atyáskodó pártfogolását, de - a fölényes biztonsággal kezelt technika és a még parasztos, még kisiparosi élet- és munkaszervezés keretei között meg tudtak maradni többé-kevésbé szuverén személyiségnek. A 19. század vége óta valamelyes társadalmi megbecsülés övezte őket, a szocialista korszakban pedig a legmagasabb díjakicai elismert, retrospektív kiállításokon „művészként" bemutatott, s munkásságuk néprajzi szempontokat érvényesítő monografikus elemzésére méltónak tartott legkiválóbbakká: a „képzett művészekkel", a „magas művészet" elismert képviselőivel egyenrangúsított alkotóművész egyéniségekké lettek.

12 Ám ott volt - részben még ma is ott van - mögöttük a háziiparos, kisiparos „derékhad": azok, akik csak a létformájukra és képzettségükre hivatkozás értelmében soroltatnak be a „népművészet mestereinek" még mindig gyarapítható táborába. Ok a szervezett házipari árutermelésre vállalkozóknak már a második, harmadik, negyedik nemzedékéhez tartoztak/tartoznak, tehát a népművészet manipulatív életben tartása teljes eszköztárával is megismerkedtek, miközben a piacra vihető tárgyak készítési, díszítési technikáját „hagyományosan" - azaz: vagy a szülők mellett a munkába „belenevelődve", vagy inasként/ipari tanulóként - elsajátították.'

3 - Nem biztos persze, hogy ezek a példaadónak elismert, a „tiszta forrásból" ha utolsóként, de még „meríteni" tudó paraszt és kisiparos alkotók alkatilag mindannyian művészek voltak! Egyrészt a népművészet ügyes és ihletett „másolása" is elismertetett „élő népművészetként", másrészt annak a kisiparosnak/háziparosnak, aki annak idején „hagyományos" módon sajátította el a népművészeti formanyelvet, a motívumok díszítménnyé, egységes kompozícióvá szervezésének szabályait, a variálás megannyi lehetőségét szintén magáévá kellett lényegítenie. Valójában tehát nem „másolt", készségeit azonban inkább egy jó szakiparos, mint művész módjára működtette. Különösen megnövekedett a „szakmát" jó színvonalon művelni képes, ám alkatilag nem művész népi iparművészek szerepe, jelentősége, amikor mind több kisipari ágazat érkezett el - a parasztság felszámolódván, a paraszt megrendelők majdnem teljes eltűnése, nemcsak a gyáripar jelentette folyton erősödő konkurencia következtében - a „teljes kihalás" közvetlen közelébe. E folyamat eredményeként egy-egy, korábban mindennapi - ennek részeként vásári és közvetlen megrendelői igényeket kielégítő „régi kézműves mesterség" utolsó mohikánjai - például kovácsok vagy késesek, papucsosok vagy csizmadiák, kötélgyártók vagy szíjgyártók - ma már majdnem automatikusan elismertetnek „népi iparművésznek", noha - jó esetben - csupán olyan színvonalú mesterségbeli tudással rendelkeznek, amilyennel néhány évtizeddel ezelőtt minden olyan kisiparosnak rendelkeznie kellett, aki el akarta adni az áruját a vásárban, s aki magához akarta édesgetni a megrendelőit. E népi iparművésszé magasztosított kisiparosok mai és jövőbeli „árutermelése" pedig - az adott mesterség legjobb hagyományainak bázisán — olyanná alakul, amilyet a hazai és a nemzetközi piac éppen elvár, kikényszeríti a papucsosok, a csizmadiák számon tartott megrendelői a néptánccsoportok, a szíjgyártókké a fogathajtó sportolók lettek, a kovácsok épület- és kerítésvasalásokra vállalkoznak, a késesek készítményeit azért keresik az igényes, s a drágább holmit is megfizetni kész vásárlók, mert speciális funkciókat is számításba véve készültek, s egyébként is jobb minőségűek, mint a gyári áru, stb. Bármennyire meghatározó jelentőségük volt is a népi iparművészet - mint művészeti mozgalom, egyszersmind tömeges foglalkoztatási lehetőség -, több mint egy évszázados életében maradásában (olykor-olykor prosperálásában) a „népi alkotó egyéniségekként" méltatott, elismert utolsó mohikánoknak, személyük és munkásságuk - 100 éve is, a közelmúltban is - inkább csak a rájuk - azaz: a „népre"! - hivatkozás lehetősége és szükségessége miatt volt nélkülözhetetlenül fontos. A „népművészet mesterei" művészeti és etnográfiai szempontok alapján eleve szelektált árutermelése ugyanis a háziipari, a kisipari, a manufakturális keretek közt előállított, a hazai és a külföldi piacra szánt „kvázi népi", „kvázi iparművészeti" árucikkeknek bizonyosan a kisebb részét, talán csak töredékét tette ki - s az arány az idő előrehaladtával rohamosan csökken. Egyrészt: folyamatosan ott volt a népművészeti igényű és/vagy népművészeti ihletésű tárgykészítés hátterében - vagy