Cseri Miklós, Füzes Endre (szerk.): Ház és ember, A Szabadtéri Néprajzi Múzeum évkönyve 15. (Tanulmányok Füzes Endre 70. születésnapja alkalmából. Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 2002)

SZILÁGYI MIKLÓS: A népi iparművészet és a néprajzi muzeológia

bevallottan, vagy ezt is „népi alkotói" teljesítménnyé stilizáltán - a tanult iparművészek (a művészi érték szempontjából persze olyan, amilyen) tervezömunkája. Mely - természetesen - együtt járt azzal, hogy a terv szolgai kivitelezésére megélhetési okokból vállalkozó személyek eleve nem lehetettek „művészek", s a „néphez" is csak az esetben voltak sorolhatóak, ha e fogalom minden „munkásra", nemcsak a parasztokra vonatkozik. Bár - ettől függetlenül, ilyen-olyan meggondolások miatt - olykor a terveket kivitelező „betanított munkást" vagy „szakmunkást" is „népművészként" ünnepelték... És természetesen nem volt „népművész" a tervező sem, aki iparművészként remélte magát elfogadtatni, mivel tudván tudta (a tervei is ezt hangsúlyozták), hogy a népművészet „alkotó módon való továbbfejlesztését": új funkcióhoz, új igényekhez való „hozzáigazítását" a „magas művészeten" iskolázódottak tudatosságával lehet igazán elvégezni.

14 Másrészt: folyamatosan növekvő, a közelmúlt évtizedekben már meghatározó szerepe, jelentősége volt a nem parasztok, a városiak (és többségükben értelmiségiek-félértelmiségiek) amatőr művészeti mozgalmainak. E mozgalmak mindegyike azt sugalmazta - függetlenül a létrehozott produktum bántóan dilettáns avagy lelkesítőén jó minőségétől -, hogy a teljességgel autodidakta módon vagy szakkörökben, rövid tanfolyamokon elsajátított egyszerű és ősi (tehát: „népi") technológiájú tárgyalakítási, tárgyformálási és díszítési ismereteket, készségeket a természetközelibb, az emberközpontúbb, a nemzetibb ideológiákkal/életeszményekkel és a művészi „önmegvalósításra" törekvéssel társítva a népművészet, „tömegeknek" lévén így a sajátja, valóban integrálódni fog a nemzeti kultúrába.

15 Ez az ősi (hangsúlyozottan nem a 20. században még helyenként fellelhető!) népművészeti örökségre hivatkozó amatőr - öntudatosan nem professzionista - művészkedés mindig is csak látszat szerint volt azonban elítélő, elutasító a főfoglalkozású népi iparművészek piacra termelésével szemben: csupán a népművészet/háziipar állami (az 1990-es években persze magánosított) kereskedelmének monopol helyzetét, tehát ízlés diktátumait utasította el, a népművészeti fesztiválokon, vásárokon, sokadalmakon meghatározóan jelen akart lenni - és ma is jelen van. Aki a magyar népművészet „folklorizmusként", „neofolklorizmusként"

16 (sőt: „posztfolklorizmusként"

17

) leírható „olyan, amilyen" (tehát: vagy vitathatatlanul esztétikai érvényességű, vagy nagyobb részt ugyan kommersz, a nemzeti önismeret ébrentartása kedvéért és foglalkoztatási okokból mégis kivételesen fontos), s immár másfél évszázada „napjaink élő népművészeteként" propagált újraértelmezési, átértelmezési törekvéseinek múzeumi műtárgyként elfogadott (néprajzi gyűjteményekbe besorolt, nyilvántartott, kiállított) objektumait keresi, a teljes és hiteles dokumentációt hasztalan keresi, „ezt-azt" viszont bizonyosan találni fog. A folyamat dokumentálásától való tartózkodásban, ám egyes törekvések objektumainak múzeumi megőrzésében is az fejeződik ki tehát, amit a bevezetőben a definitív elhatárolódás és a támogatásban, a szakmai segítésben irányításban megnyilvánuló etnográfusi feladatvállalás sajátos kettősségeként idéztem volt. Mert: - Van a népi iparművészetnek Kecskeméten állandó kiállítása (ha úgy tetszik: önálló múzeuma), melyet a HISZÖV, illetve a NÏT által az 1950-es évek óta archiválási szándékkal öszszevásárolt műtárgyailományból (tehát eredendően nem múzeumi gyűjteményből) válogattak a többségükben etnográfus rendezők. Akik egyébként rendezői felfogásukban a néprajzi kiállítások esetében alkalmazni szokott funkcionális tárgybemutatást, tárgyegyüttessé szervezést - nyilván tudatosan elegyíteni törekedtek azzal a művész személyiséget előtérbe állító, az alkotó és a műtárgy viszonyát hangsúlyozó bemutatási móddal, mely a művészeti kiállításokra szokott jellemző lenni. Ez a „sem nem néprajzi, sem nem művészeti" anyagelrendezés, tehát a „mintha népművészet lenne" illúzióját táplálgatja, a műtárgyak alkotóit mégis „szuverén művészekként", nem a „nép egyszerű (és névtelen) gyermekeiként" kezeli. A „művész" fogalmán belül persze - ugyancsak tudatosan - nem akar minőségi különbséget tenni a kiállítás: az iparművészeti főiskolát végzett tervező, a „népművészet mestere" cím birtokosa, s tulajdonképpen mindenki, aki néhány reprezentatív darabbal szerepel, „népi iparművészként" egyenrangúsíttatik.

18 Az 1950-es években a Néprajzi Múzeum munkatársai is elkezdték (lehet persze, hogy nem kutatói meggyőződésüktől vezérelve, ha-