Cseri Miklós, Füzes Endre (szerk.): Ház és ember, A Szabadtéri Néprajzi Múzeum évkönyve 15. (Tanulmányok Füzes Endre 70. születésnapja alkalmából. Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 2002)

SZILÁGYI MIKLÓS: A népi iparművészet és a néprajzi muzeológia

igencsak eklektikussá, belső ellentmondásokkal megterheltté teszik a „még mindig élő a népművészet!" egy évszázad óta és napjainkban is táplált illúzióját. Miközben a 19-20. század fordulója tájt a szecesszión iskolázódott művészek is, a szociálisan érzékeny népbarátok is, az etnográfusok is felfedezték, megcsodálták az „eleven népi alkotóerőt",

7 a gyűjtői értékmentéssel a háziipari keretek között és kisipari műhelyekben végezhető/végzendő, de a „művészi minőség" lehető megóvása érdekében irányított, ellenőrzött árutermelést társították.

8 Elhitették tehát az „alkotóknak" kiszemelt kisiparosokkal és háziiparosokkal is (akik egyébként, mindaddig, míg igény mutatkozott rá, paraszti megrendelőiket is kiszolgálták, s rendszerint nem olyan „áruval", mint amilyet az „urak" rendeltek tőlük

9

), ezeknek a népművészeti termékeknek nemzeti jelszavakkal és az olcsóság ígéretével megnyert vásárlóival is (azaz: a főrangúakkal, a nagypolgárokkal és a kispolgárokkal), hogy a „régi" és „magyaros" holmi sokkalta értékesebb volt a „mai"-nál. Vagyis — állították az akkori felfedezők, egyszersmind „népbarátok" és/vagy kereskedők - a már csak itt-ott fellelhető „tiszta forrásból" merítve bizonyosan számíthat, csak ez esetben számíthat, a valamelyes jövedelmet remélő „egyszerű kézműves" a garantáltan „magyar" és felettébb praktikus tárgy készlet ígéretével máris megnyert és még megnyerhető „úri közönség" lelkes pártfogolására. Annak persze csak a népművészet megmentésére szövetkezett művészek és szaktudósok lehettek a megmondhatói (ez is része volt az „elhitetésnek"), hogy aktuálisan éppen mit jelent a „tiszta forrás" -, hiszen ők ismerik a művészeti „kordivatot". Ahogy azt sem tanácsos rábízni a „nép egyszerű gyermekére", hogy a „pórias holmit" ő maga próbálja meg szalonképessé tenni: nagyítsa fel, komponálja újra a szőtteseket és varrottasokat, hogy az úri szalonokban és ebédlőkben otthonra lelhessenek, a dámák „magyaros" piperetáskáit ékesítse főkötő hímzéssel, fésülködő köntöseikre alkalmazza a szűrhímzést , a potenciális vevőközönség igényeihez alkalmazást a „magyaros ízlés" diadalra juttatása érdekében önzetlenül munkálkodó művészek és művészi érzékű szaktudósok örvendetesen gyarapodó serege mindezt jobban el tudja végezni. Az őszintén lelkesülő népbarát művészek, tudósok (no meg a magukat lelkesnek hazudó kufárok) így leírható „szakavatott iránymutatása" és piacszervező buzgólkodása nemcsak a „felfedezés" évtizedeiben volt jellemző - a 20. században folyamatosan,

10 szinte napjainkig jellemző maradt. Célszerű tehát a folyamatra helyeznünk a hangsúlyt, függetlenítvén a népművészet „befolyásolását" az egy - másfél évszázad alatt többször is változott ideológiai, politikai alapoktól, illetve a makrogazdaság, a gazdaságirányítás meghatározta szervezeti formáktól. Attól például, hogy 1953-ban - a magát szocialistának állító kultúrpolitika részeként - hivatalossá válhatott, hiszen rendeletbe foglaltatott a népi iparművészet fogalom. Melynek azután logikus fejleménye a következő évtizedekben - a közelmúltig - az innen eredeztetett „új korszak" büszkélkedő deklarálása;

11 azzal együtt persze, hogy a „népművészeti örökséggel" számottevően gazdagítható „kultúra" közkeletűen használt jelzői közül ideig-óráig nagyobb hangsúlyú lett a „szocialista", mint a „nemzeti". Ez a „korszak" ugyanis, ha számos politikai-művelődéspolitikai meggondolás alapján „újnak" minősíthető is, abból a szempontból semmiképpen sem az, hogy alapvetően változott volna meg a „tiszta forrásra" hivatkozás érvrendszere, valamint a háziipari/kisipari eszközkészlettel (bár formailag „szövetkezetekké" integrálva, a hagyományosan megszerzett szaktudásra alapozottan), az etnográfusok/folkloristák irányítói/ellenőri közreműködésével megoldott, a nem paraszti (hazai és külföldi) megrendelőkre/fogyasztókra számító szervezett árutermelés. Ha egységes folyamat részének tekintjük a népművészet „életben tartásának", nemzeti kultúrába integrálásának megannyi - időben egymástól távoli, sikeres és kevésbé sikeres - kísérletét, az általánosítás igényével is bízvást megfogalmazhatóak az alábbi társadalomtörténeti-művelődéstörténeti tanulságok: - A „tiszta forrásra" hivatkozás velejárója volt, hogy - változott bármennyit a parasztok és kézművesek körében a hagyományos, a klaszszikus népművészet „életműködésének" feltételrendszere, s változott meg ezzel együtt a nem nagyipari előállítású, továbbra is háziipari, kisipari tárgyak szerepe, megbecsültsége, aránya a paraszti tárgykészleten belül - újra és újra meg kellett találni azokat a „népi alkotó egyéniségeket", akik még - úgymond „hagyományos módon" sajátították el a piacképes művészi teljesítményként elismertethető egyedi- és szériatárgyak előállításához szükséges készségeket. Tehát: rá kellett - s persze rá is lehetett! - találni olyan pászto-