Cseri Miklós, Füzes Endre (szerk.): Ház és ember, A Szabadtéri Néprajzi Múzeum évkönyve 15. (Tanulmányok Füzes Endre 70. születésnapja alkalmából. Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 2002)

VIGA GYULA-VISZÓCZKY ILONA: A hagyomány változása. Néhány szempont és példa a tradíció és a változás kérdéséhez

A zsákmányoló életmód történeténél is figyelembe kell vennünk, hogy nem csupán a vadászat, hanem a halászat is tilalmak között, a 19. században már törvényileg szabályozott keretekben működött, s időszakai, technikája, eszközei stb. nem csupán az ember alkalmazkodását tükrözik.

21 5. Ha a hagyományt a generációk között átörökített kulturális örökség értelmében említjük, akkor a műveltség nagy tömbjeit lényegében kiemelhetjük a tradíció köréből. A táji feltételekhez való alkalmazkodás rendje, annak eszközei, a mezőgazdálkodás technikái és szerszámai, a kézműves technológiák önmagukban nem tartoznak a tradíció körébe. Különösen nem, ha figyelembe vesszük, hogy a paraszti tevékenységet az európai feudalizmus tulajdonlási és birtoklási rendje, a szolgáltatások rögzített formái, Magyarországon az Árpád-kor végén - éppen az elsődleges mezőgazdasági zónában - rögzülő település határok, s még számos más tényező szervezett struktúrában működteti évszázadokon át. A termőtájak kialakításának lehetősége a feudális keretek között éppen úgy nem spontán folyamat, ahogyan nem az a legelőterületek hasznosítása, vagy a határhasználat kötött rendjében a különféle növénykultúrák helye és kiterjedése. Mindezek persze egészen nem függetlenek a hagyománytól és a hagyományozódástól. A termelés technikájának és eszközeinek, eljárásmódjainak működtetése mentén az átörökítés - hol vékonyabb, hol erősebb - szálaival generációkat kapcsol össze. A termőterületek adottságait éppen úgy nem kell újratanulnia a parasztember fiának, ahogyan a különböző kézművesek a mesterség megtanulása/megtanítása során egyszerre ismerik meg a többgenerációs tudásokat és a legújabb, "korszerű" szakmai fogásokat. Önmagában a társadalmi viszonyokat és viszonylatokat, a közösségen belüli hierarchiát sem kell a különböző generációknak újra elsajátítaniuk, ahogyan azokat az eszméket sem, amelyek azok átalakítására, megreformálására jönnek létre. Ennyiben a tradíció valóban nem közvetlen része a kultúrának, hanem felfogható annak grammatikájaként. Csakhogy azonnal értelmét veszíti, ha nem nevezzük meg konkrétan a helyét, működési területét. Nincs általában „hagyomány", mert az elválaszthatatlan a kultúra szövetétől. S nem is csak a szájhagyományra kell itt gondolnunk, hanem az utánzás, a gesztusok, a mintakövetés szerepére is, éppen úgy a munkatechnikákban, mint a táncban, a különböző terek elfoglalásában, akár a társadalmi hierarchia átörökítésében. A társadalmi szerepek átadása sem független a hagyománytól, nélküle éppen úgy elképzelhetetlen volna a paraszti mentalitás, mint a nemzettudat megformálódása. S nem csupán paraszti kultúrára igaz ez természetesen, hanem - más összetevőkkel - a parasztok sorából régen kivált kézművesek, kereskedők s más társadalmi csoportok tradíciójára is.

22 6. Azok a változások, amelyek Magyarországon a 19. század elejétől, különösen a kiegyezést követően végbementek, nemcsak a gazdaság területét érintették, hanem átszőtték a társadalmat és befolyásolták a kultúra állapotát is. Gondoljunk például a történeti Borsod és Gömör megyére, különösen a Sajó völgyének változására. Amíg a folyó felső szakaszának mentén már a feudalizmus évszázadaiban is jelentős szerepe volt a bányászatnak és az iparnak, s az északi rész népessége a maga ipari és kézműves termékeivel megbonthatatlan szimbiózisban élt a délebbi, mezőgazdasági terület lakosságával, addig a délebbi, a mai anyaországhoz tartozó részen csak a 19. század teremtette meg a bányászkodás és az ipar feltételeit. A barnaszén bányászata és a kohászat a nincstelen, illetve életképtelen kis parcellán gazdálkodó parasztok sorából von el munkaerőt: például az ózdi vasgyár a történeti Magyarország húsznál több vármegyéjéből toboroz - több nyelven beszélő - munkaerőt. Ezek többsége nem szakad el a falutól és a mezőgazdálkodástól: legalább az aratás heteire odahagyja a bányát, és elmegy megkeresni a családja éves kenyérgabona szükségletét. A 20. század első felében, majd hangsúlyosan a második világháború után születő nehézipar (bányászat, kohászat, vegyipar) különös, kétlaki életmódot formál: a gyári munkás falun él, szabadidejében - családja bevonásával gazdálkodik, mentalitásában vagy paraszt marad, vagy különös paraszt-polgárrá válik, jellegzetes kultúrában él, s egy részük nem mond le arról, hogy egyszer - saját földön - önálló paraszt legyen. Ugyanez a folyamat a 20. század utolsó évtizedében megfordult: a korábbi munkahelyek többsége megszűnt, a bányákat bezárták és bezárják, lényegében egyetlen esély a földhöz, a mezőgazdasághoz való visszatérés (lenne), ami azonban ma már más feltételeket igényel, mint az elhagyása időszakában.

23 Úgy véljük tehát, hogy az említett változásokban mindig átszőtte egymást a gazdaság, a társadalom és a műveltség, azok egymás nélkül nem értelmezhetők, s nem követhetők változásaik sem. A társadalmi mobilitás gyengesége mindig