Cseri Miklós, Füzes Endre (szerk.): Ház és ember, A Szabadtéri Néprajzi Múzeum évkönyve 14. (Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 2001)

SZENTGYÖRGYI VIKTOR: A „Földbeásott lakóház"

rés, hogy e probléma nemcsak a kardoskúti „földbeásott lakóházzal" kapcsolatos, hanem általános és gyakorlatilag minden többé-kevésbé földbe mélyített veremlakást, vagy bármilyen más hasonló szerkezetű építményt érint, függetlenül attól, hogy a történelem melyik korszakából való. A feltáró régészet az elmúlt idők épületeinek szerény maradékát vizsgálhatja csupán: a gödröt, melyet eleink a földbe mélyítettek. A föléjük emelt egykori tetőzetek azonban sohasem képezhetik a régészeti kutatás tárgyát, mert nyomtalanul pusztulnak el. Csak nagyon kivételes esetekben találkozhatunk olyan közvetlen régészeti megfigyelésekkel, melyek a fából és más romlandó anyagokból készített tetőzetekkel kapcsolatosak. Az ilyen leletek leginkább lápokból vagy kiégett építményekből kerülhetnek elő. Az egyébként romlékony anyagokat az első esetben a láp által biztosított környezet teszi időtállóvá. Köztudott, hogy a tőzegmoha a környezetéből felvett alkáliionokat hidrogénionokra (protonokra) cseréli. A moha környezetében így fokozatosan csökken a pH. A protonok leadása jelentős mértékben hozzájárul a tőzegmohalápok elsavanyodásához. A moha saját elpusztult maradványain folyamatosan növekszik fölfelé. Az emelkedő láp körülnövi, majd magába zárja az egykori épületeket, az elhullott állatok és halott emberek testét. Az erősen savanyú, anaerob körülmények miatt, a lebontó folyamatokért felelős baktériumok és gombák a lápban nem tudnak megtelepedni; így maradhatnak időtállóak olyan anyagok is, melyek normális körülmények között elkorhadnának. Hazánk területén nagyon ritkán fordul elő lápi lelőhely, de azért ilyen is akad. Árpád-kori lakóházak fából készült szerkezeti elemeit őrizte meg nekünk a fonyódi tőzeg;

20 innen tudjuk, hogy a pásztorkultúrájáról nevezetes Somogyi Nagyberek

21 már akkor is lakott volt. A romlandó anyagokból készített szerkezeti elemekre vonatkozó közvetlen régészeti megfigyelések másik része túlnyomó részt kiégett építményekből származik. Ismeretes, hogy az égett fa igen sokáig képes ellenállni a lebontó folyamatoknak. A faszéntörmelék évszázadok elmúltával is felismerhető. Ez teszi lehetővé, hogy egyes építmények (pl. máglyák) szerkezetére következtethessünk elégett maradványaik segítségével. De térjünk vissza az egykori épületeket sújtó szomorú valósághoz! A szelemen(eke)t tartó ágasfák számára ásott lyukak elhelyezkedéséből az esetek jó részében eldönthető ugyan, hogy a kérdéses gödör felett milyen típusú tetőzet (nyeregtető, féltető stb.) állhatott, e tetőzet méretei azonban szinte minden esetben ismeretlenek maradnak. Köztudott, hogy - az egyébként nem ritkán előforduló kivételektől eltekintve, - az Árpádkori lakóházak (a veremházak) szarufái a föld felszínére támaszkodtak. Az is köztudott, hogy az emberek szállásául szolgáló lakóházakon kívül, az ilyen szerkezetű építmények még számos más funkciót is betölthettek. Az ilyen épületeknek nincs olyan oldalfala, amelyik a föld felszíne fölé emelkedne. Úgy is fogalmazhatunk, hogy oldalfalaikat csak a belsejükben kialakított gödör „kívülről láthatatlan" földfala képezi. Éppen ezért az ilyen szerkezeteket a hortobágyi pásztorok „seggenülő" tetőként emlegetik.

22 Mivel a szarufák alsó végeit nem ásták a talajba, a tető körvonalát (alaprajzi kiterjedését) a legtöbb esetben még akkor sem lehet a régészeti feltárásokon megállapítani, ha a korabeli járófelszín megfogható. Az elpusztult tető egykori körvonalára, illetve annak kisebb-nagyobb darabjára csak ritkán és meglehetősen pontatlanul következtethetünk. Előfordulhat, hogy az épület belsejében kialakított gödör közvetlen közelében olyan objektumot sikerül feltárni, amelyiknek feltétlenül a tető alatt kellett lennie. Ilyenkor a tető nem húzódhatott a gödör és a kérdéses objektum között, hiszen ekkor utóbbi kívül rekedne. A következő kérdés persze az, hogy a gödör fölé emelt egykori fedélszerkezet, a kérdéses objektumon túl, még mekkora területet borított. Ez a kérdés még az ilyen szerencsés esetekben is legtöbbször megválaszolatlan marad. Talán helyesebb volna úgy fogalmazni, hogy az ilyen esetekben megállapítható következtetéseinket korlátoznunk kell arra, hogy az elpusztult tetőzet, az épület belsejében kialakított gödör szélét „mennyire nem közelíthette meg". A gödrön kívül, de a tető alatt elhelyezkedő terület nagysága és ezzel az épület alaprajzi kiterjedése ekképp szinte minden esetben meghatároz(hat)atlan marad, vagy csak durván és pontatlanul becsülhető. A tetőzet egyéb méreteivel kapcsolatosan hasonló akadályokba ütközünk: a feltárható nyomok és megfigyelhető jelenségek alapján, pl. az ágasok és szarufák hosszúságára, vagy a tető dőlésszögére csak kivételes esetekben következtethetünk. Ezeket az értékeket csak nagyon ritkán és meglehetősen tág határok közé lehet szorítani. Az Árpád-kori lakóházak között előfordultak olyanok is melyek valódi, azaz a föld felszíne fö-