Cseri Miklós, Füzes Endre (szerk.): Ház és ember, A Szabadtéri Néprajzi Múzeum évkönyve 14. (Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 2001)

SZENTGYÖRGYI VIKTOR: A „Földbeásott lakóház"

jor területén 1995-1997 között (tehát a kardoskúti ásatások után mintegy 40 évvel) folytatott feltárások alkalmával a 226. lakógödör egyik szelementartó ágasának gödrében egy kisebb állat csontmaradványait figyeli meg.

17 MÉRI azt sem tudhatta, hogy megint csak évekkel később, Visegrád-Várkert egyik lakógödrének feltárásakor KOVALOVSZKI Júlia egy másik nagyon hasonló jelenséget figyel meg: az egykori ház egyik szelementartó ágasának gödréből egy csaknem teljesen összeállítható edény töredékei kerültek elő.

18 Az aprócska égetett cserépedény tartalmáról mindössze annyit állíthatunk bizonyossággal, hogy nem volt időtálló anyagból való... Ennyi kitérő után térjünk vissza a kardoskúti „földbeásott lakóházhoz", illetve a padlóba mélyedő sekély, szabálytalan alakú, teknős gödrökhöz. Az 1964-es adatközlés szerint három ilyet sikerült megfigyelni, melyek közül az egyik amelyről eddig is beszéltünk - ágasfa helyét fogta közre. Van azonban még egy: egy negyedik is! Erről MÉRI nem tesz említést, a lakógödör felülnézetét ábrázoló rajzon azonban egyértelműen azonosítható. Mindenképp szólnunk kell róla, mert - mint ahogyan hamarosan látni fogjuk, - az imént tárgyalt középső gödörkomplexumhoz hasonlóan, ez a gödör is sokat árul el a „földbeásott lakóház" belső szerkezetéről. Tekintsünk a 2. képre. Látható, hogy a ház gödrének hosszanti középtengelyében sorakozó padlóba mélyedő lyukak közül a K-i faltól számított harmadikat szintén közrefogja egy gödör. Már azonnal megállapíthatjuk, hogy „anatómiájának" tekintetében nagyon hasonlít a tőle Ny-ra elhelyezkedő középső gödörkomplexumra. Felülnézetben ez a gödör is elnyújtott. Feneke minden irányból lépcsőzetesen mélyül a közrefogott lyuk felé, a jelzett szintvonalakat követve. E lépcsőzetes felszín azonban itt is teknősre kopott. A középső beásás 40 cm mélyen süllyed a padló alá: ez egyben a gödör legmélyebb pontja is. Ezt a gödröt - nevezzük most már ezt is gödörkomplexumnak - két lényeges adottsága különbözteti meg a lakóverem közepén elhelyezkedő társától. Az első az, hogy a legmélyebb beásás központi elhelyezkedésű: ezt a lépcsőzetes gödröt tehát szimmetrikusan ásták az eredeti lyuk köré. A másik pedig az, hogy ez a gödörkomplexum a szelemen síkjára merőlegesen, azaz É-D-i irányban elnyújtott. Hogyan értelmezhető mindez? A kérdés megválaszolásakor foglalkozzunk elsőként a második észrevételünkkel. Az É-D-i irányú elnyújtottság magyarázata a korábban mondottak értelmében elég természetes: a központi beásás egykori „tulajdonosát", bármi is volt az, a szelemenre merőlegesen „lengették". Tegyük fel, hogy ezt a központi lyukat szelementartó ágasfának készítették. Ebben az esetben a köré ásott gödör É-D-i irányultságát elég nehezen lehet értelmezni: a „lengő ágas" ugyanis nem fér el a ház belsejében (8/B. kép). Akkor hogyan oldható meg mégis a „lengetés"? Az első gondolatunk persze az, hogy ezt az ágasfát keresztben elvágták és csak az „alsó csonkját" lengették. Nos ezzel kapcsolatosan van egy apró probléma: egy a padló és a szelemen közé szorított - tehát jelentős mértékben megterhelt - ágasfát nem lehet egyszerűen kettévágni. Ez a „kettévágás" ugyanis még mai felszereléssel sem egyszerű feladat. Vizsgáljuk meg, hogyan oldható meg. Az első gondolatunk az lehetne, hogy fogunk egy baltát és egyszerűen „kivágjuk". Ez valahogy úgy képzelhető el, mint ahogyan egy élő fát döntenénk ki az erdő szélén. Nos, aki már belülről is látott földbeásott lakóházat, vagy valamiféle hasonló ágasfás-szelemenes építményt, az jól tudja, hogy ez a művelet elég nagy ostobaság volna. Az ágasfa teste ugyanis a csapások hatására „mocorogni kezd". A rezdüléseket az egész tetőzet átveszi, a kötözések elszakadnak, a faszegek kitörnek, a szelemen ideiglenes támasztékairól (ha vannak ilyenek) pedig talán jobb nem is beszélni. A tetőzet belső tapasztásai leszakadnak, a szarufák lecsúszhatnak a szelemenről stb. A földdel fedett épületek esetében pedig van még egy probléma: az időnként átszüremlő finom por helyett jelentős méretű földdarabok hullhatnak alá, nem kis kellemetlenséget okozva a „favágónak". Mindebből pedig az következik, hogy egy ilyen szerkezetet ha csak lehet, nem szabad fejszecsapásoknak kitenni. Marad tehát a fürész. Ekkor azonban megint problémákba ütközünk. A fűrész lapja ugyanis előbb-utóbb megszorul a jelentős terhet viselő ágasfában. A fával foglalkozó mesterségek öregjei ezt a jelenséget tréfásan úgy említik, hogy „a fa megfogja a fűrészt''. Hasonlóakat tapasztalhatott az az ember is, aki egy élő fa törzsét próbálta merőleges irányban elfűrészelni. Egy bizonyos (és nem is túl nagy) átmérő felett ez csak úgy sikerülhet, hogy a fa törzsét a fűrészelés felett döntjük is, mégpedig a fűrészelés irányába. Mivel ez egy beépített ágasfa esetében a szelemen miatt nem lehetséges, a merőleges fűrészelés előbb-utóbb rángatózásba fullad, melyet a „kár-