Cseri Miklós, Füzes Endre (szerk.): Ház és ember, A Szabadtéri Néprajzi Múzeum évkönyve 14. (Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 2001)

SZENTGYÖRGYI VIKTOR: A „Földbeásott lakóház"

örvendő ágasfa" átvisz a tetőszerkezetre. Ilyenkor persze az is szép teljesítménynek számít, ha a fűrészt egyben vissza tudjuk nyerni. Az ágasfa kettévágását véleményünk szerint egyetlen módon lehet végrehajtani: ékben fürészeléssel. Ekkor a következő módon járunk el. A fürész segítségével nem egy bevágást készítünk a fa testébe, hanem mindjárt kettőt. A két fűrészelés egymás felé tart, és rövid időn belül - még mielőtt „a fa megfogná a fűrészt" - egymásba fut. Ekkor a közrezárt ék alakú darab kiesik. Ezt a műveletet tovább folytatva, az ék alakú bevágásban egy újabb éket fűrészelünk, és ezt mindaddig ismételjük, míg az egymásba fűrészelt ékekkel át nem érünk az ágasfa testén. Ezzel kapcsolatosan azonban a következő kérdést kell feltennünk: érdemes mindezt végigcsinálni, ha az ágasfa egyszerűen „lengethető" KNy-i irányban? A válasz elég természetes: nem. Sem időben, sem munkában nem éri meg. Akkor hogyan értelmezhető az É-D-i irányban nyújtott gödör, illetve a szelemenre merőleges „lengetés"? Már most le kell szögeznünk, hogy a feltárt nyomok és megfigyelt jelenségek alapján természetesen nem zárhatjuk ki azt, hogy az ágasfa testét ékben fürészelve kettévágták és az „alsó csonk lengetése" hozta létre az É-D-i irányban nyújtott gödröt. Mint ahogyan azt sem zárhatjuk ki, hogy az ágasfa valamilyen módon magától tört el vagy gyengült meg annyira, hogy kettévágása nem járt együtt az imént megfogalmazott nehézségekkel. Van azonban egy sokkal kézenfekvőbb megoldás, amelyik egyszerűségénél fogva sokkal valószínűbbnek tűnik. A „földbeásott lakóház" egykori lakóinak nem kellett megküzdeniük az ékben furészeléssel. Helyette minden bizonnyal a lényegesen egyszerűbb K-Ny-i „lengetést" választották volna. (Ezt már az is alátámasztani látszik, hogy a középső ágasfa esetében is ekképp jártak el.) Az ágasfát (?) pedig azért nem kellett elvágniuk, mert az már eredetileg sem volt hosszú. A padló fölé emelkedő része már eleve is olyan rövid lehetett, hogy gond nélkül „lengethették" É-D-i irányban is (8/C. kép). Ebből persze az következik, hogy az ágasfa nem ágasfa... Azért nem, mert nem ért fel a szelemenig. Ezt az elgondolást pedig a fentebb megfogalmazott technikai nehézségeken kívül még két megfigyelés támasztja alá. Az első az, hogy a ház belső terét kettészelő osztófalat jelző kemény földcsík éppen az É-D-i irányban elnyújtott gödörkomplexumba fut. Megtaláltuk tehát a gödörkomplexum központi beásásának eredeti rendeltetését: azt kell feltételeznünk, hogy az az osztófal miatt létesült, a szelemennel pedig nem hozható kapcsolatba. A másik megfigyelés pedig az, hogy e gödörkomplexumtól keletre, és közvetlenül mellette (!) ott van a valódi ágasfa (ami már csak a szelemennel hozható kapcsolatba). Mindezt már MÉRI is megsejtette: „... Szó volt már arról, hogy a ház D-i falánál csupán egyetlen ágasfa állott, mégpedig az Éi fal mellett sorakozók közül azzal szemben, amely a kemence mellett emelkedett. Irányuk a ház tengelyére éppen keresztben van. Nem lehet véletlen, hogy pontosan ezek vonalában a ház tengelyében is ágasfa állott, amely nem szolgálhatott csupán a tető alátámasztására, mivel közvetlen közelében is volt szelementartó ágas. A Di faltól a ház közepéig, az említett két ágasfa közötti szakaszon, a padló felett kemény földcsíkra is rábukkantunk. ... 5 Az elmondottak alapján persze az is könnyen magyarázható, hogy ezt a sekély, teknős gödröt miért áshatták szimmetrikusan a központi beásás köré. A legmélyebb (eredeti) beásás azért lehet a „lengetés" hosszanti középtengelyében, mert egykori „tulajdonosa" nem ért fel a szelemenig, ekképp nem is kellett kimozdítani annak síkjából. Felmerülhet az a kérdés, hogy ha ez a függőleges szerkezeti elem nem szelementartó ágasfa volt, akkor miért kellett kicserélni. Hiszen ha kizárólag az osztófal részét képezte, akkor nem kellett a gerinc súlyát sem tartania. Lehetséges, hogy csak a véletlen müve, mégis meg kell említenünk, hogy az osztófal kisebb-nagyobb mértékben már a rekonstruált „földbeásott lakóházban" is többször megsérült. Ezek a sérülések minden esetben úgy jöttek létre, hogy a bejárat felől az épület belsejébe (a 2. képen ábrázolt 6. számú nyíl mentén) igyekvő „táborlakók" sietségükben belerúgtak, belefejeltek az osztófal végébe. Mivel az ilyen „balesetek" már igen hamar, a tetőváz felállítása közben is előfordultak, az osztófal szóban forgó alkatrészét még idejekorán kiemeltük és egy jóval hosszabbra cserélve még a tetőfedés előtt egy faszeggel a szelemengerendához erősítettük. Nem tudjuk, és nem is dönthető el, hogy az eredeti „földbeásott lakóház" osztófala is ekképp sérült-e meg. De ha igen, akkor arra a következtetésre kell jussunk, hogy az osztófal javítása során keletkezett gödörkomplexum korábban jött létre, mint a közvetlenül mellette és tőle keletre elhelyezkedő ágasfa beásása. Ugyanis, ha az ágas be van építve, akkor az osztófal védett helyzetbe kerül: a nyíl mentén mozgó emberek