Cseri Miklós, Füzes Endre (szerk.): Ház és ember, A Szabadtéri Néprajzi Múzeum évkönyve 14. (Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 2001)

MÁRTON LÁSZLÓ: „Fecskerakás". Paticsfalú tanyák építése a békési határban az 1945-ös földosztás után

lopokon nyugodott. A sárgerendák tartották a kötőgerendákat. A fát a volt uradalmi erdőből szerezték, méretre vágták, négy oldalát meglapolták, nyersességével nem törődtek, ácsot nem fogadtak, a munkabért billiókban, trilliókban nem tudták kimondani, csereeszközt (ruhát, élelmet) nem tudtak adni. A szarufákat beácsolták a kötőgerendába, de nem lapolták meg végig, úgysem jött rá cserépléc, hanem fél méterenként dorongfa, vesszőgúzzsal felkötve, ezen feküdt a kévés kóró, két sor egymás fölött, - kötésben. Akinek volt szalmája, az szalmával fedett, éppúgy, ahogyan csépléskor a szalmakazlat tetejezte: egy-egy villa szalmát „kötésben " rakott fel, hogy fogják egymást. A fecskerakásnak annyi előnye volt a vályogfallal szemben, hogy a sarat nem kell a vetőben kivetni, kihúzni, forgatni, összerakni, építéskor a falhoz visszahordani. Nem is kívánt olyan szakértelmet, mint a vályogfal építése, s a fal rakása közben keletkezett görbeségeket könnyebben el lehetett tüntetni. A falat a két sövény között a leásott oszlopok tartották. Tapasztás Ha a sövények közé rakott sár meghúzott anynyira, hogy nem ragadt, de még nem szürkült meg, lehetett tapasztani; a félnedves falhoz jobban tapad az új sár. A tapasztó sár elkészítése komoly munka: nem jó a helybéli fekete föld, hozatni kell sárga fődet, ezt a sárgödörben addig áztatják, míg meg nem kél: tejföl szerű képlékeny massza lesz belőle. Kapával háromszor-négyszer átvágják, de az igazi jó sár úgy lesz, ha hétszer vágják át. Néhány napig pihenni hagyják, majd állatokkal vagy lábbal megtapossák: akkor van jól megcsinálva a sár, ha felülete fényes, kézre, szerszámra nem ragad, mozdításra a szerszámról lecsúszik. Kétféle sarat csinálnak: vakoló sarat és simító sarat. A vakoló sárba lehet szalmás törek, péva, de a simító sárba csak péva (pelyva), az is lehetőleg „lanpéva" (a cséplőgép rostjából kifújt tokiász, levéltöredékek). Minél több páva van a sárban, annál szebb a tapasztás, jobban áll a sár a falon és nem repedezik meg. A lakószoba belső falának betapasztására még finomabb sarat készítenek: ló-, marhatrágyával keverik a sarat: a lótrágyában a növényi részek nagyon apróra vannak zúzva, igen finom simítást ad, a marhatrágya pedig kötőanyagként kell a sárba: ettől zománchoz hasonló bevonatot kap a fal: nem repedezik meg, a mész szebben, jobban ráköt. A tapasztás volt a legnagyobb szaktudást kívánó művelet, ezért, ha csak lehetett ezt a munkát szakemberrel „tapasztó cigánnyal" végeztették. Az egy - esetleg kettő - lábasjószágnak épülethez ragasztott ólat építettek. Két ágas végű oszlopot ástak a földbe, az ágak között feküdt a szelemen, ezt rakták be 3,5-4 m hosszú gömbfákkal , körülrakták két sorral kukorica kóróval. Nyílást hagytak bejáratnak. Egy ökör vagy egy ló fért meg benne. * E leírt építési módot a szükség diktálta: ilyet még nem csináltak, nem is láttak soha, csak apáiktól, nagyapáiktól hallották, hogy így építették valamikor őseink a fecskerakásos házat. Megpróbálták. Nem tudjuk bizonyítani, hogy jók voltak-e ezek, vagy nem, mert csak alig 2-3 évet éltek meg a fecskerakású építmények: áldozatául estek a politikának. Az újonnan földhözjuttatottak voltak a rendszer édes gyermekei: eleinte mindent megkaptak, de az árat később meg kellett fizetni: elsőnek kellett lenni a beadás teljesítésében, elsőnek kellett lenni a termelőszövetkezetek megalapításában, elsőnek kellett lenni a politikai demonstrációkon, lelkesedni kellett a kötelező beszolgáltatások túlteljesítéséért, vállalni kellett az új növényfajták (gyapot, rizs) termesztését. Nem bírtak megerősödni, ugyanolyan szegények maradtak, mint azelőtt, sőt még rosszabbul jártak, mert a kötelező beszolgáltatásba pénzért vették meg a tojást, tejet, hogy beadhassák, noha az uradalomban minden fertályban (negyedévenként) kimérték a komenciót: szalonnát, lisztet, főzeléket, tüzrevalót, ehhez jött meghatározott számú disznó-, tehéntartás és baromfttartás. Nem mondhattak ellent a rendszernek, hiszen ők voltak a rendszer lelke, a fiatalok elmentek tisztiiskolába, szakérettségire (egy év alatt lehetett leérettségizni), egyetemre. Az öregek felajánlották a földet a kislányával együtt a tsz-nek, beköltöztek a városba, s tébláboltak a párt-, és tsz-vezető apparátusban. A fecskerakásokat széttúrták, mint házbontáskor a fecskefészket: nem tudjuk milyen tartósak lehettek volna. (Adataim saját megfigyeléseim: ebben az időben, 1947^48 között voltam siheder legény: segítettem építkezésüknél, majd velük együtt dolgoztam kubikon, részes-munkán, napszámos-munkán, udvaroltam lány testvérüknek, előttem volt az életük.)