Cseri Miklós, Füzes Endre (szerk.): Ház és ember, A Szabadtéri Néprajzi Múzeum évkönyve 12. (Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 1998)

ZENTAI TÜNDE: A földön alvás szerepe az újkori népi lakáskultúrában

Mind a földre kívánkozó haldoklóról, mind a halott földön való kiterítéséről szinte végtelen számú információval rendelkezünk, ami külön tanulmány kereteit igényli. A fenti szemelvé­nyekkel a földön vetett ágy egy speciális, a ház földjén alvást időben jóval túlélő változatát kí­vántuk illusztrálni. A házon kívül alvás évezredes hagyománya folytatódik a 19. században is, sőt átnyúlik száza­dunkba, egészen az 1900-as évek derekáig. Nyá­ron belakják az udvart. Elsősorban a férfiak alsza­nak kint. Ki hol talál helyet: 222 a színben, a kert végében a kazlaknál, 223 az őszi kukoricafosztás­kor a hajban, máskor a góréban 224 vagy a szénás­pajtában. 225 A nyári nagytakarítás, házjavítgatás idején az egész család hetekig az udvaron éjsza­kázik. 226 Aratáskor a távoli mezőn dolgozók, kü­lönösen a részes aratók alszanak a határban. Fejü­ket kévére hajtják, s pokróccal, ponyvával vagy csak szétbontott kévével takaróznak. 227 A 20. század elején még sokfelé szokásban volt az állatok éjszakai legeltetése. A hűvös éjszaká­kon tüzet raktak, s köré heveredtek. 228 A tűz körül alvás különösen a pásztorok életének volt elma­radhatatlan része. 229 Az éjszakai legeltetés körül­ményeit és hangulatát sok népi elbeszélés, hiede­lemmonda is megőrizte. Az egyik ilyen történet az Ormánságból így szól: „Régön, amikor még éjjel legeltették a lovakat az embörök, akkor történt. Hideg volt éjjel, nagy tüzet raktak a csikósok, és körül feküdve aludtak. Fejjel a tűz felé feküdtek, s hogy a lábuk se fázzon, arra ráhúzták a bundás sapkájukat. Arra jött a tüzesembör, csodálkozott, amit látott: - No, én még ilyen emböröket nem lát­tam, - mondta - akiknek két fejük van! - Szétko­torta a tüzüket, rá a parazsat az embörökre, akik el­égtek. - Nagyanyám mesélte". 230 A szabadban vagy határbeli épületben töltöt­ték az éjszakát az úton lévők, ha településen kí­vül rájuk esteledett. Különösen nyáron. A gyalo­gosan közlekedők számára egészen természetes megoldás volt, miként az volt GUNDA Béla szá­mára is Gyimesben az 1950-es években. Nagykő­laposán, mint írja: „Kénytelen voltam egy üresen álló szánáspajtába (burdé) behúzódni. A zivatar késő estig nem ért véget, s ezért az éjszakát is ott töltöttem. Az összehordott fenyőágon végigheve­redve sokáig hallgattam a csángó pásztorok kiabálását." 231 Rendszerint földön készítettek ágyat a határ­beli, erdei kunyhók, ideiglenes hajlékok lakói. Legéletszerűbben TAKÁTS Gyula ábrázolja rajzban és írásban a somogyi pásztorok sokféle kunyhóját, melyben a fekvőhely a szalmával vagy lombbal borított föld volt. 232 Hasonlónak írják le a szénégetők, a mészégetők, a csőszök etc. kunyhóit, akár a Bakonyról, akár a Felföldről vagy az Alföldről esik szó. 233 A 19. századi állapotokról összefoglalóan el­mondható, hogy a századelő évtizedeit jellemző stagnálás után mind a lakáskultúrában, mind az al­vási szokásokban magasabb színvonal, jobb élet­minőség érvényesül. A reformkori jobbágyok és az 1848 utáni jobbágyutódok házában már egynél több ágy, sőt egynél több hálóágy van. A Keszthe­lyi uradalom 1821 és 1849 között készült összeírá­sai 86 háztartásban 272 ágyat vesznek számba. 234 Az 1860-70-es években azokon a vidékeken, ahol a parasztgazdaság be tudott kapcsolódni a kapita­lizálódás folyamatába, élni tudott a gabonakon­junktúra kínálta lehetőségekkel, a lakáskörülmé­nyeket az ágyban alvás jellemezte. Ezt példázza a Fertő vidéki házak bútorozottsága, 235 a zengő­várkonyi 24 holdas paraszt otthona, 236 a Tolna me­gyei sárköziek lakása 237 stb. Ugyanakkor ebben az évszázadban a paraszti társadalom alakulását az egyre erősödő rétegződés, a kisbirtok elaprózódá­sa, széles rétegek leszakadása, nincstelenné válása határozza meg. 238 A folyamat már a feudalizmus­ban előrehaladt, hiszen a jobbágyi függőségben élőknek mintegy 60%-a 1-5 hold földdel, illetve föld nélkül szabadult föl. 1900-ra majd két millió földtelen mezőgazdasági munkás, cseléd és nap­számos van az országban, számuk jóval megha­ladja a birtokos parasztokét. 239 Az ő lakáshelyze­tük sokkal rosszabb. Minden bizonnyal közülük kerül ki a földön alvók nagy része. Különösen gyakori a földön alvás a nagycsa­ládos szegények körében. Az egy házra jutó sze­mélyek száma 1881-ben átlagosan 6,1 fő. A kis­alföldi és északnyugat-magyarországi megyék­ben azonban meghaladja a 7 főt (Zólyom, Nyitra, Bars, Pozsony, Győr, Mosón, Liptó, Veszprém, Fejér m.), Pest-Pilis-Solt-Kiskun, Várasd és Zág­ráb megyében pedig a 8 főt. 240 Az uradalmi cse­lédházak szobáiban a század végén sokszor már egynél több, nem rokoni családok laknak együtt, sokuknak csak a földön jut fekvőhely. 241 A 19. század második felében a földön alvás már szociális kérdés, lemaradás a lakáskultúra el­ért színvonalától. Mindamellett úgy tűnik, hogy a nagy múltú szokás még föllelhető az alföldi kis­és középparasztok körében is. Gyakorlása azon­ban a nyári kint alvásra (beleértve a pitvart is), az istállóban hálásra és a rendkívüli alkalmakra kor­látozódik. De ekkor még mindenki érti

Next

/
Oldalképek
Tartalom