Cseri Miklós, Füzes Endre (szerk.): Ház és ember, A Szabadtéri Néprajzi Múzeum évkönyve 12. (Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 1998)

HOFFMANN TAMÁS: Parasztházak Európában

7. kép. Utcasor részlete (Dánia, Seeland, 19. század), VARGHA László felvétele (1962-1964) voltak, és vajat meg sajtot szállítottak tulajdonosaik az élelmiszer-ellátás piacaira. Ezek az emberek nem a parasztok közül kerültek ki. Kisebb földbirtokosok, kiszolgált (és földhöz jutott) katonák voltak a kontinens legrégibb farmerei. Az első ásatási eredmények láttán a kutatók arra gondoltak, hogy a 19. században még lakott belső udvaros házakat római mintákról másolták. Voltak, akik a frank parasztok kolonizációjának {Staatskolonisation) tulajdonították a típus közép-európai elterjedését. Minthogy azonban ezt a berendezkedést Észak- és Kelet-Európa vagy a Balkán későn átépülő vidékein is megtaláljuk, tehát a kolonizáció határain messze túl, a teóriával kapcsolatosan kétségek merülhetnek fel. A középkori ásatások során Angliában és Franciaországban is több udvarházat tártak fel, ahol az épületkomplexumokon egykori használóik a 13-16. század között több változtatást eszközöltek, mígnem végül is elérték a négyoldali beépítettséget. Itáliában és az Ibériai-félszigeten is több helyütt ez az alaprajzi elrendeződése a módosabb paraszttanyáknak. Az Alpokban a 16-19. század között épített paraszttanyák között szintén megfigyelhetők azok a típusok, amelyek - időrendjüket tekintve sorba állíthatók és így - elvezetnek a magányos épülettől, a derékszögben hajlón át, a fekvő U betű - alaprajzi elrendezésű három épületén keresztül, a belső udvaros, négy oldalról kerítettséget alkotó ház típusáig. Ezt a megoldást a 17-18. században előnyös beépítési módnak tekintették sok helyütt, és a földesurak is pártfogolták, ha az Alpok-vidékén és a vele érintkező tájakon lakó parasztok építkezni szándékoztak. Miután egy ilyen épületet csak mesteremberek képesek létrehozni, nincs kizárva, hogy a városok belső udvaros házainak építési tapasztalatait is felhasználták Itáliától Dániáig és Svédországig, sőt a távoli orosz-északon. A kontinens népi építészetét (különösen a lakóházépítést) tehát a regionális változatosság jellemzi. Mindamellett vannak olyan épületek is, amelyeknek hiánya a klíma adottságaira, léte pedig a földesúri majorok szolgáltatta mintákra vezethető vissza. Az egyik a csűr, a másik a gabonáskamra. Az előbbiekre először a dézsmaszedő földesuraknak volt szükségük, mert a parasztoknak nem volt olyan nagy tömegű gabonájuk, hogy raktározása gondot okozott volna számukra. A földesúri gazdálkodásban rendszert váltó ciszterciták - áttérvén a saját majorban termett élelmiszerek fo-