Cseri Miklós, Füzes Endre (szerk.): Ház és ember, A Szabadtéri Néprajzi Múzeum évkönyve 9. (Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 1994)

LIMBACHER GÁBOR: Palócföldi kis-kápolna, tárgyai tükrében

12. kép. Adakozás a Máriácská-nak Összefoglalás Az ember vallásos környezetteremtő-környezetformáló tevékenységének egyik sajátosságára BARTHA Elek hívta föl a figyelmet.

21 Eszerint egy helyi közösség, miközben létrehozza a szakrális rendeltetésűi épületek, egyéb építmények, tárgyi objektumok rendszerét, tehát miközben a vallás kialakítja azokat a környezeti feltételeket, amelyek közepette működni képes, egyúttal deszakralizálja is a tájat. Ennek során ugyanis a szakralitás hordozóivá az ember környezetteremtő és formáló tevékenységének eredményei, a táj mesterséges elemei válnak, megfosztva ezzel az ökológiai tényezők egyes csoportjait korábbi hasonló szerepüktől. E megállapítás egyfelől igaz, másrészt azonban elfedheti a hagyományos népi vallásosság azon sajátosságát, amely a földi valóság és a transzcendens világ egymáshoz való viszonyából, annak tradicionális felfogásából ered. Az archaikus kultúrájú ember úgynevezett kollektív reprezentációja szerint a valóság tényeire mindig a mágia a valóságos magyarázat, szemben a modern társadalmak természetes kauzalitás elvével.

22 Számára az égi és földi valóság viszonyában sokkal összefüggőbb, közvetlenebb és átjárhatóbb kapcsolat valósul meg, mint a modern akár vallásos - ember világképében.

21 Ily módon a pa13. kép. A gondozóasszony a papírpénzre váltandó apró számolása közben raszti vallásosságbeli akciók is jelentősrészt és jellemzően „égi befolyás"-ra végbemenő, gyakorta inkább történések, mint szuverén, célra orientált, „csak emberi" cselekvések. Más hasonló jelenségek között

24 ezt példázza a témául választott kis-kápolnánk előzőekben leírt létrejötte és tárgytörténete. A Mária-szoborral, illetve a kápolnával kapcsolatban kitűnt a sorsszerűség kiemelkedő szerepe: az eredettörténetben Mária kezdeményező hívása, a rendbehozott szobor hatodik ujja gúnyolásának következménye, a szobor „fölös" ujjának problémájakor megint csak Mária beavatkozása, és az ujj kvázi csodás leválása, a kápolnaépítés tervénél külső személy - a kőműves - kezdeményezése, és általában a tárgy ajándékozások nagy része mint sorsszerű élethelyzetek reakciói. Ily módon tehát nem lehet a paraszti szakrális építmények jelentős részét minden további nélkül és kizárólag mesterséges környezeti elemnek tekinteni, mint ahogy szuverén emberi alkotásnak sem. Ez még a tárgyszemlélet olyan hagyományos fokát tükrözi, amelyben szakrális tárgy és élővilág, emberi alkotás és külső történés között nincs az a határozott elkülönülés, mint az urbanizált, modern emberi világban. Esetünkben, kulturális értelemben nemcsak a „káponka" nem pusztán emberi alkotás jelentése árnyalja a vallásos