Cseri Miklós, Füzes Endre (szerk.): Ház és ember, A Szabadtéri Néprajzi Múzeum évkönyve 9. (Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 1994)

LIMBACHER GÁBOR: Palócföldi kis-kápolna, tárgyai tükrében

Miután halálukat követően az ingatlanukat az 1960-as években eladták, a használatból már a harmincas évek óta végképp kikerült rudak elkallódtak. Annak idején, míg a Mária-szobrot a trónnal nagy ünnepeken hordozták, ez időre kiegészítő virágfüzért és koszorút is kapott. Az egykori rózsafüzéres énekes asszony irányítása alatt a nyolc Máriás-lány az ünnep reggelén füzért és koszorút font. Előző nap házról-házra járva virágot gyűjtöttek és leveles ágakat, „billing"-et szedtek. A füzért a „trón" elejére és hátuljára ívesen felkötötték, a csúcson lévő kereszt tövéhez pedig virágkoszorút erősítettek. Ezek rajta maradtak az ünnepet követően is, míg egészen el nem hervadtak. A leszedett virágokat a kápolna „garád"-jára tették vagy a közeli árokba, oda, ahol nem jártak, nehogy méltánytalanság érje azokat. Az 1960-70-es évekből vannak adataink arról, hogy a már nem hordozott „Máriácská"-nak is készítettek virágkoszorút a „trón" körül, az ajtókerethez. Előbb „Geci" Koplányi Mihályné, „Petor" Majoros Mária (1901-1980) készíttetett unokahúgával krepp-papír rózsákat és leveleket koszorú céljára, néhány húsvét alkalmára. Sokára született kislányának halála okán ajánlotta föl /17/. Emellett ez az asszony két szoborruhát is fölajánlott „Máriácská"nak. Az 1970-es években Pénzes Jánosné, „Súdő" Tóth Ilona (1914-1989) vásárolt művirágokat a „trón" körüli koszorú számára, szintén több esetben. A művirágokból a gondozóasszony készítette el és helyezte föl a füzért, amely a papírváltozathoz hasonlóan több hónapig sem csúnyult meg, és így hosszabb ideig díszítette a „káponká"-t. Azelőtt húsvétkor, úrnapján és a Szent Márton napi „vendégség"-kor a hordozott „Máriácská"-t földíszített trónusában a településen belül vitték a Máriás-lányok. Úrnapján a megfüstölt és az oltáriszentség odatételétől megszentelődött „gulipká"-ról, azaz úrnapi sátorról öregasszonyok levettek négy zöld ágacskát, és a trón négy sarkára szúrták. Pünkösdkor, a település hagyományos, gyalogos Mátraverebély-szentkúti búcsújárásai során olykor a „Máriácská"-t is vitték, visszafelé pünkösdhétfőn pedig a terényi plébániatemplom ünnepi körmenetén hordozták. Annak idején Péter-Pálkor a település határában lévő péterhegyi búcsúba vitték,

8 és volt, amikor nagyboldogasszonykor Máriabesnyőre, kisasszonykor pedig a váci búcsúba hordozták. A jelenlegi gondozóasszony az utolsók között vitte még a kápolnabeli „Máriácská"-t, mert az 1920-as és 1930-as években egyre inkább a könynyebb és kisebb mérető templombeli segítő Mária-szobrot hordozták magukkal /1/. A Mária-szobor öltözetei A szoborruhákra vonatkozó legrégibb adatokat az 1916-ban született gondozóasszony /1/ és az 1906-os születésű egykori szomszéd /4/ emlékezete alapján szereztük. Így az ezerkilencszáztízes-húszas évek öltözeteiről kapunk némi áttekintést. Eszerint volt „Máriácská"-nak fekete ruhája nagyböjt idejére és fehér, illetve egy „piros babok"-kal és egy „barna babok"-kal tarkított öltözete a húsvéti és azt követő időszakra /4/. E visszaemlékezésről hallva merült föl a gondozóasszonyban is, hogy valóban volt fiatal lány korában, a „Máriácská"-nak fehér „delin" ruhája, benne piros „babokkal", illetve „piros vagy rózsaszín, eközt". Eszébe ötlött, hogy ez a ruha jól mosódott, és hogy „olyan jó, könnyű viselet" volt. „Emlékszek rá, mer egyszer szedtem be ráncba. Mer úgy vót beráncóva kézvei, (...) mind így a parasztszoknyához-"/1/ Sikerült több más régi ruhára is visszaemlékeznie, fehérekre köztük egy kézelős szabásúra - és egy rózsaszínűre, amelyiknek „rózsaszín vót a falja, oszt fehér rózsák vótak benne". Ez utóbbi selyem lehetett és nagyobb lány korában, 1930 táján ment tönkre. Visszaemlékezett, hogy a valamikori ruhák között volt, amelyik teljesen kézi varrasd volt még. amikor az anyag beszegése és a csipke fölvarrása is kézzel történt. E régi ruhák részint feszességük, nem tökéletes szabásuk következtében szétmentek, másrészt „belement a moly", s a használatra alkalmatlanná vált ruhákat nagyanyja elégette. Ez az eljárás egyezik azon egyházi rendtartással, miszerint a használatból kikerült szent dolgokat, hogy azokat méltánytalanság ne érje, elégették. A gondozóasszony arra is visszaemlékezett, hogy volt, aki csak szoknyát vett, „megvarrta, oszt akkor blúzra meg nem telt. Ugye, de mégis ajándékozott. Akkor vót, úgy, hogy blúzt oszt másikot köllött hozzá adnyi. " A következeikben szám szerint tekintjük át a ma is megtalálható ruhákat, amelyek mindegyike - alkalmanként a szoborra kerülve - a kis-kápolna részét alkotta. A számbavétel szempontjait képezi a ruha színe, anyaga, szabása - ezek változása -, a készítés ideje, a készítő megnevezése, az adományozó személy adatai és a ruhafölajánlás indítéka. 1. A „Máriácska" legrégibbnek tartott meglévő viselete egyben, a gondozóasszony emlékezete szerint az első fekete „őtöző"-je is. A nála tíz évvel idősebb egykori szomszéd előbb idézett szövegében a még korábbi idők böjti viseleteként is fekete ruhát említ. Ezt a gondozóasszony nem zárja ki a saját emlékezetét megelőző időre, de a szóban lévő fekete ruha elkészítése előtt, a húszas évek második felében nagyböjt idejére valamely avultabb régi „őtözőt" adtak a szoborra, a csak fehér ruhákat tartalmazó készletből. Tehát Krisztus kínszenvedésének, Mária anyai fájdalmának és gyászának „idején" maradt a ruha színe fehér, csak anyagi minőségének változása jelezte az adott időszakot. A meglévő fekete ruha klott anyagú, és az egész készletben egyedül kézelős szabású. A blúz elejét - miként a női viseletnél - függőlegesen visszahajtások, „forhamentlik" díszítik. A szoknya bősége derékban kézi varrással ráncokba szedett, dereka hátulján a feladást szolgáló mintegy 10 cm-es „hasíték". A ruha szélein fekete alapú, sárgás mintájú selyemcsipke. 1931-ben készítette Koplányi Jánosné, Tóth Verona, azaz „Martin Veron néne" (kb. 1894-ben született és az 1940-es évekig élt). Harmadik szomszéd volt a kápolnaalapítóktól, előimádkozó asszony, rangjukat illetően közepesek a helyi társa-