Cseri Miklós, Füzes Endre (szerk.): Ház és ember, A Szabadtéri Néprajzi Múzeum évkönyve 8. (Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 1992)

HOFFMANN TAMÁS: A faház (domus lignea) a középkori Európában

szántóföldek majd akkora területet foglaltak el, mint manapság. A középkor alkonyán tehát a természet ellen jóval szélesebb fronton indítottak támadást az emberek, mint napjainkban vagy annak előtte, a középkor során. Az oka ennek talán az volt, hogy a lakosság megnövekedett, továbbá, hogy a 15-16. század fordulóján kedvezőre fordult a klíma. Mindezek kedvező termelési adottságok ugyan, de a mondottak ellenére, még mindig alacsonyak voltak a hozamok, és így - ősi módszerek szerint-továbbra is a termőterületet növelték. Egyidejűleg még csaknem mindenütt ismeretlen volt az erdőgazdálkodás, írtás, tarvágás a szokványos megoldás, de Hollandia néhány körzete kivételével sehol sem szokás telepíteni erdőt. A változások inkább a gazdaság egészének területi megoszlásában, az egyes tájak hierarchiája átrendeződésében lehettek. Dél-Európából hovatovább Északnyugat-Európába tolódott a gazdaság fókusza, a kereskedelem és ipar szükségletei mindinkább más kontinenseket is bevontak az európai gazdaság működésébe. Mindezek az itt csak utalás-szerüen felvillantott tényezők motiválták a népesedési folyamatokat és a lakosság foglalkozási, szociális rétegződésének a városokat növelő energiáit. A középkor végére megduplázódott Európa lakossága a korábbiakhoz képest (azóta pedig tízszeresére nőtt). De ez úgy ment végbe, hogy délen fogyott, Északnyugat-Európában pedig növekedett. Keleten és északon ugyanakkor szinte stagnált a népesség. (39 millióról 82-re nőtt.) Ezenközben ciklikus válságok mentek végbe, járványok apasztották időnként a városlakókat és valamelyest a falvak népét, nem szólva a kezdetekről, amikor a barbár néppusztítás, vándorlások, a fosztogatásokkal párosult öldöklés jelezte a korszak lehetséges életminőségét a civilizáció újonnan meghódított tartományaiban. Úgyhogy a "sötét korszakban" majd 40%-kai apadt a népesség. A később bekövetkezett növekedés a 13-14. század természeti, társadalmi katasztrófáinak következtében 10-30%-os veszteségeket szenvedett Dél-, Közép- és Nyugat-Európa. Ám a sok baj, járvány, öldöklés, nélkülözés közepette mégis sokfelé lehetett érzékelni a gazdaság gyarapodását. Nyugat- és Közép-Európában például stabilizálódtak a települések a 11-15. század között. Ennek következményei még ma is nyilvánvalóak. Ha eltekintünk az epidémiák, a munkaerőkrízis, a földesurak és a katonák erőszakoskodásai miatt a 13-15. század során elpusztított falvaktól, azt kell látnunk, hogy az ezredforduló óta létesített települések zöme mindmáig fennmardt. A falvakat és a tanyákat a korai középkorban és annak előtte legfeljebb öt-hat emberöltőn át lakták. Nem volt még eltartóképességük. A középkorban erősödtek meg, gazdaságilag, önfenntartásuk munkakultúrája lehetővé tette, hogy nemzedékről-nemzedékre bírják falujuk határát és benne gazdaságuk (telkük) örökíthető birtokát. Nem kellett már - mint a neolitikum óta annyiszor - a talaj termőereje kimerülése miatt elvándorolniok (erre korábban csaknem minden faluban és városkában példa volt),

4 ennek hatása az építészeti kultúrában is lemérhető. A korszak kezdetén a prehistoria faházaiban húzódik meg a lakosság csaknem mindenütt. Kivétel csak a dél és a Fekete-tengertől északra húzódó ligetekkel tarkálló füves táj, ahova a Duna alsó és középső szakaszának alföldjei is csatlakoznak. Itt veremházak épültek. Ezzel szemben az Atlanti-Európa és Közép-Európa római gyarmatain (ahol faházakban laktak) megjelentek a téglaégetők és a téglából falazott építmények - egyelőre csak a gyarmatosítók magasabb műszaki kultúrájának kétségbevonhatatlan tényeiként. A dél-európai kőépítészet azonban, amely eredendően a fahiányra vezet>. kép. Szláv települések gerendaházakkal és szabálytalan veremházakkal (Donát nyomán)