Cseri Miklós, Füzes Endre (szerk.): Ház és ember, A Szabadtéri Néprajzi Múzeum évkönyve 8. (Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 1992)
HOFFMANN TAMÁS: A faház (domus lignea) a középkori Európában
15. kép. Husterknupp (Németország) lakóépület a 10. századból. 1. alaprajz: tornác, lakótér a talajszinten égő tűzzel, alvókamra, 2-3. rekonstrukciós rajz: hossz- és keresztmetszet, 4. falmaradvány, 5-7. csapolások. (Herrnbrodt nyomán: Der Husterknupp, eine niederrheinische Burganlage des frühen Mittelalters. 1958: 13, 17, 63-65. 67. és 73. ábra) egyidőben) egyre inkább északra szorult. Ezek az építésmódok az erdőállomány átalakulásával együtt példázzák a középkori technikai civilizáció fejlődését, bizonyítják, hogy az alkalmazott módszerek átalakultak. A templomok mellett erődítmények (például Trelleborg, 11. századvége; Stellerburg/Dithmarschen, 9. század; Husterknupp/Rajna-vidék, 10. század; Haithabu/ Schleswig, 10. század) jelzik a technológia térhódítását. Ebben a legfontosabb újítás valószínűleg az volt, hogy a függőleges gerendákat nem ásták be cölöpök módjára a földbe, hanem egy talpgerendába csapolták. Máskor az oszlopokat kőágyazatba helyezték. Néhány példa: Santa Maria Minor és Szent Kelemen temploma Lund/ Svédország, 10-11. század, polgárházak ugyanott a 11. századból, Nörre Hörning és Brörn templomai Dánia 11-12. század, polgárházak Antwerpen, Emden óvárosában a 12. századból, Büderich/Németország lakóház a 11-12. századból, Petersberg/Basel mellett, a 10-11. századból, Lindholm Höje/Dánia falusi épületek a 11. századból, Emden/Ostfriesland 12-13. századi lakóház. Ezek a leletek jószerével majd az egész elterjedési övezetben vallanak az újításokról. Kétségtelen, hogy ez az építési technológia a korai középkorban jutott el zenitjére, s a középkor századaiban kezdett visszaszorulni Közép- és Északnyugat-Európa városaiban, majd falvaiban is. Mindenesetre Thirlings/Northumberland 6-7. századra datálható lakóépülete megerősíti azt a gyanút, hogy Angliába a kontinensről jutott el ez az építkezési kultúra, s lehet, hogy a szász bevándorlók jóvoltából. Alighanem Skandináviába is Közép-Európa nyugati övezetéből jutott el ez a kultúra. 13 A gerendaház Falait rönkfából ácsolják. Eleinte (valószínűleg) két gerendát beástak a földbe, s közöttük mindössze egy gerenda szélességű távolságot hagytak. A földbe ásott oszlopok közé - egymásra fektetve - gerendákat fektettek. A függőleges tartóoszlopokat nélkülözhetik is, ha a falat alkotó, a talajszinttel párhuzamosan fektetett gerendákat az épület sarkainál egymásbacsapolják. Ez a megoldás vált általánossá. Annak ellenére, hogy a modern idők előtt ez az építkezési kultúra elsősorban Kelet- és Észak-Európában volt csaknem kizárólagos. Vannak övezetei az Alpokban és a Pirreneusokban, valamint a Kárpátokban, tehát mindenütt, ahol az uralkodó fanem a fenyő, ahol ennek következtében a bárdolatlan farönkök építészete teremti meg az ember mesterséges környezetét. A technológiát már a bronzkorban alkalmazták. Földvárak sáncainak erődítményei és házai maradtak ránk Németországból (Jemgum, Buch, Kablow, Zantoch stb.) A gerendaácsolatok előnye teherbíróképességükben rejlik és abban, hogy az ácsolatok elkészítése nem igényel magasabb színvonalú szaktudást. Alkalmasint ezért maradt meg mindenütt a hagyományos Európa perifériáján ez az építkezésmód, annál is inkább, mert a fenyőerdők szálfái szinte kínálták a szóban forgó megoldást. Már a prehistoriában rájöttek arra, hogy a gerendákat nem kell a talajra fektetniök (hiszen ott a nedvességtől rothadásnak indulnak), hanem kövekre, melyek megakadályozzák a talajvíz felszívódását. Svájcban ezt a megoldást még ma is sok helyütt alkalmazzák, ápolva a több ezer éves hagyományt. A régészek modern analógiák alapján adják magyarázatát azoknak a háromszögletű agyaghasábocskáknak is, amelyeket néha - fenyőgerendákból ácsolt házak szétmállott törmelékei között - találnak. A gerendák ugyanis nem illeszkednek sosem pontosan egymáshoz, a résekbe mohát és agyagot tömködnek, idővel az agyag kiszárad, ha pedig az épület a tűz martaléka lesz (ami gyakran megesett), az agyag cseréppé ég. A talajszint köveire épített ácsolat elpusztult ugyan, de Svájcban és különféle skandináviai lelőhelyeken a kövek elrendeződése, az agyagtömítések maradványai (és más bizonyítékok) nyomán lehet következtetni a két-három évezreddel korábbi építőkultúrára. Vannak aránylag épen maradt ácsolatok is. Hallstadt és St. Moritz ásatásai során kútkávákat találtak, ezek a sarkokon fecskefarok-szerűen vannak csapolva. Meglehet, ez az újítás is annyira bevált, hogy alkalmazásától később Kelet-Európában úgyszólván sehol sem tudtak eltekinteni.
