Cseri Miklós, Füzes Endre (szerk.): Ház és ember, A Szabadtéri Néprajzi Múzeum évkönyve 8. (Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 1992)

KECSKÉS PÉTER: Présházak és pincék a Dél Dunántúlon

Indokolja ezt az az örvendetes tény is, hogy megjelentek a Magyar Néprajzi Atlasz (továbbiakban: MNA) idevonatkozó térképlapjai.

12 Kutatásaim 1969-ben, egy közvetlen célfeladathoz kapcsolódva kezdődtek: a Szabadtéri Néprajzi Múzeum szőlőfeldolgozó és bortároló építményeiről országos áttekintést kellett készíteni, aminek alapján jelölték ki a múzeumba telepítendő objektumokat. 1971-ben a szőlőhegyi építmények kutatásához műemléki szempontú, majd 1973-ban múzeumi kérdőívet készítettem. A saját terepmunkákkal együtt így több mint 250 kutatópontról gyűlt össze meglehetősen egységes anyag.

13 A megjelent szakirodalom elősorolását megkönnyíti, hogy LUKÁCS László

14 és CSOMA Zsigmond

15 új publikációikban ezt részben megtették. A kapcsolódó területek anyagára vonatkozóan VAJKAI Aurél,

16 LICHTNECKERT András

17 és ÉGETŐ Melinda

18 cikkeire utalunk. Az utóbbi harminc év kutatását alapvetően meghatározó tanulmányokat írt VINCZE István

19 és ANDRÁSFALVY Bertalan.

20 E cikkekből elsősorban az volt leszűrhető, hogy a kutatók többsége a szőlőhegyi épületekben építészeti archaizmusokat látott, melyek felhasználhatóak a nyugatés dél-dunántúli „házfejlődés" korai, középkori állapotainak magyarázatához. E felfogásnak legjellemzőbb példája TÓTH János véleménye: „A göcseji szőlőhegyi pince a legigénytelenebb házalak: a nyári szállás kezdetleges alakja. Fejlődésében a ház fejlődése tanulmányozható."

21 Hangsúlyoznunk kell, hogy a beltelki lakóház és a külterületi speciális funkciójú, feldolgozó és tároló gazdasági építmcny nem azonos, illetve közvetlenül nem összevethető kategória. A sarokpadkás, nyílt tüzelős, szikrafogós présház harmadában födémnélküliségével a füstös konyhának nem analógiája. E födémnélküliséget a nagyméretű bálványos (végorsós) szőlőprés vertikális mechanizmusa indokolta elsősorban. Alaprajzi szempontból a 18-19. századi présházpincék belülről járhatóak át hosszú oldali présházbejárattai, míg a lakóházak helyiségei külön bejáratúak. A szőlőhegyi épületekben továbbá nem találhatók meg a beltelki lakóházak konyhai kemencéi.

22 Az irodalom áttekintésekor az is feltűnt, hogy menynyire kevés adat kötötte össze a szőlőhegyi épületeket azok gazdasági használatával és meghatározó berendezéseivel, illetve lakótelki összefüggéseivel. A hegyi gazdaság pedig szinte az egész Dél-Dunántúlon sokoldalú paraszti üzemet jelentett a 18-19. században, ahol a borkultúrát kigészítette a gyümölcs- és rétgazdálkodás, az időszaki állattartás, valamint a méhészkedés és erdei gyűjtögetés.

23 Ezzel összefüggésben keveset tudunk még mindig a szőlőhegyi épületek valós, ideiglenes és állandó lakófunkcióiról, s azok településtörténeti szerepéről.

24 A szőlőhegyek extraneitásáról is csak elszórt, s nem rendszerezett adataink vannak.

25 Kutatásaink alapján még csak azt tudjuk jelezni, hogy a külső tulajdonosok birtoklása a dél-dunántúli szőlőhegyek több mint felét érintette a 19. században, s Zala megye keleti, Somogy megye középső, Baranya déli és Tolna megye keleti részében meghatározó tényező volt. Hogy hol és hogyan érvényesült a külső birtokosok kistáji egységesítő vagy színesítő hatása, további mikrokutatások feladata. Terminológiai kérdések és a Magyar Néprajzi Atlasz tanulságai VINCZE István közép-európai érvénnyel állapította meg, hogy a felszín feletti és alatti bortárolás két feldolgozástechnológiai, fejlettségi és sokszor ökológiai feltételek által is meghatározott különbséget jelent, s ez a speciális gazdasági építménycsoport osztályozásának alapja.

26 Abból viszont már véleménykülönbségek adódtak, hogy a préselő/sajtoló és a lábbal taposó/ zúzó mustnyerési eljárásokat VINCZE István szembeállította, s előbbit római kori előzményként, utóbbit honfoglaláskori, keleti eredetű átvételnek tekintette. Eredményeit - évszázadok adatolatlansága miatt - a kultúrtörténeti párhuzamok régiójába emelte. A 18-19. századi Kárpát-medencében a szőlő levének (must, bor) nyerésére elsősorban mechanikus eszközöket használtak, jól tükrözi ezt a köznyelvi szőlőprés (friss fehér bogyók kinyomása) és a borsajtó (héjon erjesztett vörös törköly lényerése) különbségtevés, aminek eddig kevés jelentőséget tulajdonítottak. A fenti időszakban a nedves törköly (csak taposott vagy egyszer préselt szőlő) felhasználásának módjában is jelentős eltérések adódtak. Volt ahol a színbor mellett a másodbor (lőre) előállítását részesítették előnyben, másutt a nedves törkölyt nagyobb mértékben használták fel pálinkafőzésre vagy a föld trágyázására. A szőlő zúzásának (taposásának) és préselésének mint egységes feldolgozási folyamatnak dokumentálása Dél- és Nyugat-Dunántúlon különösen adott, ahol kistáji különbségtevésekre is mód nyílik.

27 VINCZE István bortároló helyekkel kapcsolatos rendszerének egyszerűsítését - vele egyetértésben - javasoltuk a Magyar Néprajzi Lexikonban.

28 Ennek lényege, hogy a présházas lyukpince megnevezéssel illessük azokat a felszíni szőlőfeldolgozó és föld alatti bortároló formákat, amelyeknek kistáji változatossága igen széleskörű: „présházas fődpincék" (Délnyugat-Zala), „pinceházas lyukpincék", „szénapadlásos lyukpincék" (Észak-Magyaroszág) stb. Ne alakuljon ki tehát elnevezésbeli zűrzavar, maradjon az alapfunkció: pince (ásott vagy vájt, épített vagy boltozott) és présház (bővítés mértéke) jelölése, bővített jelzős szerkezettel: présházas boltozott pince, présházas szobás pince stb. Az építménytípus kialakulása a 18. század végétől datálható; sokszor sajátos hozzáépítéssel: a felszíni présházakban földbe mélyített pincekiképzéssel, illetve fordított folyamatként, a föld alatti lyukpince elé vájt vagy épített présházzal.

29 A föld feletti szőlőfeldolgozó és bortároló építmények dunántúli présházpincéi és az Alföld boroskamrái a szakirodalomban elfogadott megnevezések lettek.

30 Újabban dunántúli vonatkozásban egyenértékűvé kezd válni a présházpince és a pincekamra elnevezés, a Magyar Néprajzi Atlaszban is.

31 Mivel a két kifejezés lényegében azonos tároló szerepet takar (pince-kamra), feleslegesnek tűnik, s ellensúlyozza a valódi alföldi kamrás bortárolás megnevezését. Az MNA két térképlapot szentel a borkultúra építményeinek. A 274. a „szőlészet és borászat építményeit ábrázolja 1900 körül". A lapon egyértelmű az a nagyjából észak-dél irányú határvonal (Tihany-Kaposvár-Szigetvár), melytől nyugatra a föld feletti présházpincés