Cseri Miklós, Füzes Endre (szerk.): Ház és ember, A Szabadtéri Néprajzi Múzeum évkönyve 8. (Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 1992)

HOFFMANN TAMÁS: A faház (domus lignea) a középkori Európában

aligha tűntek - a kortársak számára sem - időtállónak. El­lenkezőleg, kézzelfoghatóan igazolták lakóik hátrányos szociális helyzetét. Aztán később, a 17. században, ami­kor a gazdaság aranykorát élte, a tengeri szállítástól re­mélhette mindenki a legtöbb hasznot. Észak-Hollandiá­ban ezért sok paraszt, noha nem bérlője, hanem tulajdo­nosa volt már gazdaságának, bárkát vásárolt és nem a házát építette újjá. A favázas, olykor megroggyant épü­letek még mindig hozzátartoztak a táj képéhez - a zsá­nerképek festőinek időtálló témát szolgáltatva. Itt csak­nem mindenütt kisemberek éltek, nem voltak köztük számottevő szociális különbségek. Alig volt nemes, aki vidéki kastélyban élt vagy a városi kőházban - mint dé­len. Amint azonban a hajózás konjunktúrája megszűnt, a parasztok is azon voltak, hogy megtakarított pénzü­kön téglaházakat építsenek maguknak. A polderek la­kói - évszázadok nélkülözései után - egy újonnan épült országban érezhették magukat. x Persze Hollandia példája szinte kivételes. Gazdasági haladása révén a középkorban megalkotott anyagi kul­túrája évszázadokkal megelőzte az európai átlag reális szükségleteit. Ez a javarészében mesterségesen terem­tett ország, amelynek földjét zömmel a tengertől hódí­tották el, az ősi építkezési eljárásokat azért cserélte fel újakkal, mert azok jobban megfeleltek új, mesterséges környezetének. A téglaégetés még jövedelmet is hozott, elsősorban Angliába exportáltak téglát, mert ott a 16. századi fellendülés évtizedeiben hiány mutatkozott be­lőle. A faházak építésekor először a helyben található fá­kat használták fel. Aztán tutajosok és hajók szállították a rönköket. Előfordult, hogy kész épületeket adtak el, vagy telepítettek át (amint erről még lesz szó). Ezekhez szükséges szerszámok úgyszólván alig változtak az el­múlt két és félezer év alatt. Az orosz (és más) néprajzi kiadványokban közzétett szerszámok rajzai szembeöt­lően hasonlítanak a kelta-kori régészeti leletkataszte­rekben láthatókhoz. 9 A szekercét ugyan eleinte köpűsnek öntötték. Ehhez a formához még a vaskorban is ragaszkodtak. A kelták azonban már megnövelték a vágófelületet. Ehhez ké­pest a középkori hajóácsok még nagyobb szekercéket használtak, amint ezt a bayeux-i templomi falihímzés egyik ábrája igazolja all. században. Aztán nemsokára áttértek a hajóépítők a fűrészelt deszkák feldolgozásá­ra. Vízimalom meghajtású fűrész a 13. század óta műkö­dött. Lübeck 1299. évi hajózási és tengerjogi szabályzata már jobb minőségű tölgyfadeszkákból épített hajókról ír. A fűrészelt árunak nemsokára hasznát látták az asz­talosok is. Először talán a miseruhák tárolására való ládákat készítették fűrészelt deszkából. Hollandiában (ahol a divat keletkezett) az asztalosok Finnországtól Portugáliáig minden valamire való templomba szállítot­tak portékájukból. Az Északi- és a Keleti-tenger mel­lékén a középkor végén még nemigen akadt konkurren­sük. Ellenben a délnémet tartományokban és az észak­itáliai körzetekben az arisztokrácia és a polgárság is hó­dolt az új divatnak. A holland találmány lényege az volt, hogy egy szilárd keretet készítettek és ebbe csapolták be a vékony deszkákat. Ennek a lapnak neve észak­német övezetekben Wagenschott (tehát a szekérben ide-oda helyezhető válaszfalat jelent), ami arra utal, hogy a bognárok is megkedvelték a technológiát. Aztán a házakba beépített ajtókat is ily módon állították elő. A fűrészelt deszka tehát vízen és szárazföldön egyaránt bevált és egy sor iparágban javította a készítmények használhatóságát. A faipari technológiák iparágai köl­csönhatásban voltak. A középkori hajóépítők felszere­léséhez tartozott például az illesztőfejsze (nagy vágófe­lületével) és a mellfúró. Mindkettőt átvették a kádárok és a bognárok is. Mindenesetre az ácsolt házak, hajók és bútorok bronzkori felszerelése (a szekerce, a fúró, a véső, a ke­resztfűrész és a kézifűrész) a vaskorban gyarapodott a vonókéssel és a hozzávaló faragóbakkal (ennek mintá­jára megalkották a tímárok ványolókését és padját, amelynek segítségével a bőrökről eltávolították a feles­leges húst és zsiradékot). Ez a felszerelés mintegy két és fél évezreden át elsősorban az ácsok arzenálja volt és lassan átcsúszott a paraszti barkácsolás tartományába. Mindemellet alkalmazását illetően jelentős különbsége­ket kell feltételezni. Más volt a gótikus templomok tető­szerkezetét készítő ácsok munkakultúrája, mint a fa­lusi barkácsoké, akik favillát és fateknőt készítettek. Azonban valamennyien ragaszkodtak a csőrös vésők­höz (és a hozzájuk való fabunkókhoz), a vasékekhez (amiket kezdettől fogva gyakorta cseréltek fel faékek­kel) és a homorú vésőkhöz (ezeket különösen a bog­nárok kedvelték), nemkülönben a vaskapcsokhoz (hi­szen ezeket aligha nélkülözhették az épületek összeállí­tásakor). A házakon dolgozó ácsok csak kivételesen használtak fel olyan gerendákat, amelyek fűrészmalmokban nyer­ték el hasáb formájukat. Erre a Hanza-liga városaiban mégis volt példa a 15. század óta. De az építkezések növekvő anyagszükséglete, valamint a műszaki kultúra ugrásszerű emelkedése kellő magyarázattal szolgál. Az igényesebb kivitelezés más téren is követelmény lett, ami megdrágította az építkezéseket. A faházak helyett kőházakat építettek. Vagy legalább téglából húzták fel a falakat. Gyakorta alkalmazták a téglafalban díszítés­ként a követ. A tartósabb építőanyagok először a temp­lomok falaiban váltották ki a fagerendákat, aztán a ne­mesek és a tehetősebb kereskedők és mesteremberek lakóházainak építésekor. A kőház (vagy a téglaépület) ugyanis összehasonlíthatatlanul drágább volt, mint a ge­rendaácsolatú. De időtállóbb és gazdagabban díszíthe­tő. Nem égett le könnyen. Ezek a meghatározó ténye­zők együttesen csak a városokban voltak jelen és meg is változtatták Északnyugat-Európában a városképet a 12. századot követő három évszázad alatt. Akkoriban toló­dott délről északra a gazdaság fókusza. Az Atlanti-óce­ánhoz csatlakozó tengerek partszakaszain épült városok és a Mediterráneum között - a Szajna és az Elba közötti sávban - húzódó utak mentén szintén városok emelked­tek a vidék fölé. Számos útmenti település vált a tranzit és a helyi áruforgalom csomópontjaivá. A városok mel­lett a várak, a kastélyok és a kolostorok építkezése is vonzotta a dél-európai hagyományú kő- és téglaépítke­zés mesterembereit. Azt követően, hogy a középkori városi forradalom végbement, megváltozott a városkép is. Mind több lett a kő- és téglaépület. Lebontották vagy legalább részben átépítették a faházakat. A faépítkezés tehát a vidék mögöttes téréin rekedt. Itt azonban úgy­szólván változatlan minőségben munkált az ácsoknak

Next

/
Oldalképek
Tartalom