Cseri Miklós, Füzes Endre (szerk.): Ház és ember, A Szabadtéri Néprajzi Múzeum évkönyve 8. (Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 1992)

HOFFMANN TAMÁS: A faház (domus lignea) a középkori Európában

tulajdonított építőkultúra, az ácsolatok készítésének lassan gyarapodó hagyománya. Végeredményben a faépítkezés ekkor vált falusi, következésképpen paraszti értéktartománnyá. Történt ez annak ellenére, hogy csúcsteljesítményeit városokban érte el valamikor, alkalmazói városi mesteremberek voltak és ez utóbbiakat az igényesebb építkezéseken sehol sem nélkülözhették a későbbi évszázadokban sem. Az ácstechnológia tehát csaknem mindenütt magasabb színvonalon mozgott még vidéken is, mint egykoron a paraszti fúró-faragó emberek jóvoltából. Végeredményben a város és eredendően a középkori város volt az a közeg, ahol a hagyományos építkezés korszakalkotó változáson ment keresztül. A természetben készen talált épületfát itt cserélték fel az ipari üzemekben előállított építőanyagokra, melyeket - értékesítésük során lehetséges vitákat elkerülendő - szabványosítottak. Tégla, cserép és nem ritkán a faragott kő darabáru volt, árjegyzékek tétele, s a hatósági ellenőrzés tárgya. Mesteremberek nyersanyaga volt ez az áru, s ezek az emberek - ellentétben a famunkásokkal - alkotásaikon rajta hagyták mesterjegyeiket és szerződéses viszonyban álltak megrendelőikkel. A városi tanácsok jegyzőkönyvei sokfelé megőrizték az építkezésekre fordított költségek könyvelését. Svájcban például (ahol valószínűleg erre legkorábban sor került) a 13. század óta könyvelték a templomok építésének, tatarozásának vagy átépítésének kiadásait és rövidesen a többi városi középület (tanácsházak, vágóhidak és árucsarnokok stb.) kőműveseinek és ácsainak, fuvarosainak fizetési tételeit is beírták a számadáskönyvek lapjaira.

10 Persze minden ilyen tétel csak egy-egy jéghegy csúcsa. Tudniillik a falusi építkezéseket nem igen dokumentálták . Legfeljebb akkor, ha a földesúr zálogosította a falut és a záloglevélben leírták a templom egykori állapotát. Az épületállomány zöme viszont vidéken fa volt. Bár a középkorban a fában szegény vidékeken ÉszaknyugatEurópában is divattá vált a gyúlékony és gyorsan romlandó faházak helyett téglából építeni a városi otthont, a változás sehol sem érte el a falvakat. Itt továbbra is az ácsok, a vesszőfonók, a nádazók, zsúpkészítők, sarazók szaktudása kamatozott. Ezeknek az emnbereknek a túlnyomó többsége persze nem volt iparos, tudásuk hagyományos tapasztalatokból állt és megélhetésük alapjának - már csak a megrendelők csekély száma miatt is - az iparűzést aligha tekintették. A házi szorgalom, az ügyeskedés, a rátermettség kategóriáit töltötte ki igyekezetük és nem sorolt senkit sem az iparosok lassan növekedő tömegébe. Meglehet, ez az alacsonyabb rendű építészeti kultúra tovább tartotta magát a periférián és csak napjainkban adja át helyét a hivatásos iparűzők mesterségbeli gyakorlatának. Ez utóbbi viszont nélkülözi már a hozzá nem értők, a parasztok összefogását és kölcsönös támogatásuk morális értékeit. Ennek az állapotnak a meghaladása sok nosztalgikus megjegyzésre ad alkalmat, amint ezt az elmúlt száz év néprajzi publikációi bizonyítják. A tudománytörténeti hagyaték ennek megfelelően arról árulkodik, hogy a romantikus szerzők nemigen értették meg, miként zajlik le az építészet történetének folyamata, s milyen problémák magasodnak fel korszakváltása közben? Egészen bizonyos, hogy a tapasztalatok évezredeken át a természeti környezet, a természetes építőanyagok megszerzésére, s csekély mértékű átalakítására, magára az épület megalkotására vonatkoznak. A hivatásos iparűzők viszont rendszerint a már átalakított anyagok, az épületelemek, a téglák, a kövek, az ablak- és ajtókeretek stb. felhasználásával kerültek kapcsoltba. Az ácsok gerendafaragó tudománya mintegy átmenetet képez a kétféle építőkultúra között, mindkettőben szükség van rá, jobb hijján összeköti a két korszak építészeti kultúráját. Hogy Dél-Európában is voltak valamikor fából épült templomok, vagy legalábbis a fatörzsekből állított templomi tornácok, amint ezt a megaron-típussal kapcsolatban gyanítani szokás, az a most ismertetettekkel kapcsolatban egészen mellékes. Az viszont nem, hogy a műszaki kultúra váltása délen kezdődött el, s az ókori civilizációk teremtették meg az iparűzés gazdasági és szociális feltételit. Egészen nyilvánvaló, hogy a folyamat lezajlását délen az ökológiai környezet is siettette, közelebbről a fahiány és a szilárdabb épületszerkezetek megalkotását könnyítő kő természetes építőanyaga, mely úgyszólván kínálkozott. Továbbá az is valószínű, hogy a szaktudás lépésváltásának és magasabb szintre emelésének bonyolult korszaka Közép- és NyugatEurópában, a temperált övben, ott, ahol a lombhullató tölgyesek rengetege borította az ókorban kontinensünket, csak jóval később, a középkorban kezdődött el. Az első kezdemények a kolostorok, a várak és a városok építészetében ismerhetők fel, hogy aztán az elmúlt fél évezredben átterjedjenek a vidékre, s átépüljenek a falvak is. Alkalmasint ebben a legnagyobb lendületet az ipari forradalom energiái biztosították, amikor is a parasztok azon fogyó tömege, mely átvészelte a gazdasági élet nagy tektonikus mozgásait és nem ment tönkre, fogyasztási szokásaiban igyekezett a városi normákat magáévá tenni. A periférián azonban csak ekkortájt kezdődött el a falvak átalakulása, s a történetnek még ma sincs vége. Kelet-Európa falvainak átépülése, a népesség foglalkoztatási szerkezetének változásaival van összekötve a fogyasztási kultúra, a lakásviszonyok stb. modernizálódása, s tele van szociális feszültségekkel.

11 Ácsolt falak, tetőszerkezetek A paticsfal A faházakból nem sok maradt fenn. A régészek rendszerint cölöplyukakból következtetnek a gerendákra. Elszíneződött foltok a talajban: a földbe ásott gerendák (oszlopok) bizonyítékai. Kétféle megoldás lehetséges, a szerkezetet ezekből a nyomokból lehet kikövetkeztetni: 1. a gerendákat a fal síkjában ásták be a földbe függőleges helyzetben, 2. függőlegesen állított oszlopokat ástak be a földbe az épület belső terében, rendszerint a tető gerincvonalában, azért, hogy a tető súlyát tartsák. A tető szelemengerendáját a fal síkjában a földbe ásott ágasfa is tarthatta, ha maga az épület csekély belvilágú volt, miként a lakóházak Kelet-Közép-Európában a prehistoriában és a középkorban, ha azok félig a földbe ásott veremépítmények voltak. « Cölöplyukak neolitikus lakóházakból és gazdasági épületekből is maradtak fenn, alkalmasint a legrégibb statikai megoldásnak tekinthetők a lombhullató erdők övezetében kontinensünkön. Sokhelyütt az egykori cö-