Cseri Miklós, Füzes Endre (szerk.): Ház és ember, A Szabadtéri Néprajzi Múzeum évkönyve 8. (Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 1992)

MIKLÓS ZSUZSA-SABJÁN TIBOR: Késő középkori szemeskályha Galgahévíz-Szentandrás-parton

7. kép. A rekonstruált kályha elölnézete. SABJÁN Tibor rajza lábazati rész, a felsőt csökkentette az, hogy a legfelső sorba helyeztük a téglalap alakú tálakat. Az így felépí­tett kályha magassága a felső párkányig mintegy 170 cm, a kupolát is hozzáadva körülbelül 210 cm lett (7. kép). A kályha perspektivikus képét az alaprajz és az elölné­zet felhasználásával szerkesztettük meg 1 '' (8. kép). A kályha külalakjának alapvető vonásait a forma, a méretek és az arányok, a csempék elrendezése, az orom­zat és a tető megoldásai határozták meg. A finomabb képhez hozzátartoznak még a részletekből eredő voná­sok is. A csempék nagyvonalú szabálytalanságai, a kályha egész felületét behálózó domború fugák kézzel megformált egyenlőtlenségei a kályhának durva, ruszti­kus megjelenést kölcsönöztek. Valószínűleg az össze­építés sem volt mentes bizonyos szabálytalanságoktól, esetlegességektől. 2 " A robosztus formával, a rusztikus külalakkal jól harmonizálhatott a csempék sötétszürke, fekete színe, melyet a sárfugák és sárpárkányok sárgás­vöröses rendszere fogott közre. A kályha felújítása (gra­fitozása) után az eddig matt felületű csempék csillogób­bak lettek, hatásuk megváltozott, de a nagyvonalú mun­kát mutató rusztikus jelleg megmaradt: a grafitot sok helyen felkenték a fugák széleire is. A kályha építése A nagy mennyiségű tapasztástöredék lehetővé teszi, hogy a kályha építésére, egyes szerkezeti részletek ki­alakítására következtetéseket vonhassunk le. Az eddigi vizsgálataink már felvetettek néhány olyan szerkezeti, illetve statikai jellegű problémát, amelynek megoldását - néprajzi analógiák segítségével - sejtettük, de konkrét bizonyítékok nem álltak rendelkezésünkre. Egyedül a nagy falvastagság statikai szerepét sikerült megvilágíta­nunk, 21 de a széles, sokszor több, mint 1 méter átmérőjű kályhatető építéskori áthidalását, vagy a kályhatorok műszaki megoldását nem sikerült konkrét régészeti ada­tok alapján megvilágítanunk. 22 A galgahévízi kályha építésekor a csempéket pelyvás, törekes sárba (valójában agyagos földbe) rakták. A csempék összerakásakor a széleik között 0,5-2 centimé­teres, sárral kitöltött hézagokat hagytak. A tál alakú szemek sározását először a csempék mélységének a fe­léig készítették el, majd valószínűleg néhány sor kira­kása után hizlalták fel a sárfalat teljes vastagságáig. A kályhafal vastagsága az alsó részen 25-30 cm volt, ami azt is jelenti, hogy a tűz sem itt, sem a felső részben nem érintkezett közvetlenül a szemek fenekével. A kályha alsó részének sorai „U" alakban csatlakoz­tak a falhoz. Ennek a résznek az építésekor kellett a kályhatorok áthidalását is kialakítani, a fal felőli részen ugyanis valamilyen szerkezetet kell építeni, amely a felső hengeres rész tetemesnek mondható súlyát ezen a szakaszon alátámasztja és biztonságosan megtartja. Mi­vel ezen a helyen van a kívülfűtős kályha falba vágott szája is, csak boltozatos vagy egyenes áthidalás kerülhet szóba. A galgahévízi kályha építői ide vastagabb vesz­szőkből hajlítottak boltozatot, melyet aztán sárral ta­pasztottak be, illetve felső részére sárból készített bolto­zatot építettek. A vessző - csakúgy, mint a paraszti bú­bos kemencék építésekor - csak a friss sár tartására szol­gált. A boltozat megépítése után a legfelső csempesor szélére támaszkodó deszkákkal erősítették meg az egész szerkezetet (9. kép). Ezek a deszkák, mint egyenes áthi­dalók, a súlyt közvetlenül a falakra vitték át. A kályha vallanak finom tapasztását az egész kályha elkészülte után alakították ki. Ezért figyelhettük meg a vékonyan leváló sározás alsó felében kézi tapasztás, illetve deszka­erezet nyomait. A kályha építésének másik fontos és rekonstruálható része a kupola kialakításához kapcsolódik. A nagyobbik párkánytöredék elemzésekor már rámutattunk, hogy itt egy megfaragott végű deszkából és vesszőből álló szer­kezet maradványait fedezhetjük fel. Az egész konstruk­ció kúp alakban összetámasztott deszkákból állhatott, melyet vesszőkkel fontak körbe. Ez a szerkezet biztosí­totta a kiszáradásig, illetve a kiégetésig a sárból tapasz­tott kupola megtámasztását. A váz külső oldalára ta­pasztották rá, mintegy 3-4 ujjnyi vastagságban a kupola falát, amely a kiégetés után már önhordó szerkezetként működött (10. kép). A fentiekhez hasonló megoldásokat még a közelmúlt­ban is alkalmaztak az alföldi sárkemencék építésekor. 23 Az egyszerű boglya alakú változatok tetejének rendsze­rint egyenes áthidalást készítettek (11. kép). A 60-80 cm átmérőjű, sárból készült tetők súlyát még könnyen elviselték a karókból, vesszőkből fektetett ideiglenes vá­zak, de a méteres, vagy méteren felüli, késő középkori kályhatetők esetében már a vízszintes karók alkalma­zása a kritikus határig ment el. Nemcsak a tartóváz, de kiégetés után a tető is könnyen leszakadhatott. Valószí­nűleg ezért alkalmaztak a késő középkori kályhák tete­jén kupolákat, melyek friss súlyát könnyebben elvisel-

Next

/
Oldalképek
Tartalom