Cseri Miklós, Füzes Endre (szerk.): Ház és ember, A Szabadtéri Néprajzi Múzeum évkönyve 8. (Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 1992)

HOFFMANN TAMÁS: A faház (domus lignea) a középkori Európában

és a 16. században alkalmazott újításoknak köszönhetően növekvő hozamaival egyre jövedelmezőbbé vált, a holland falvak is kezdtek átépülni, mind több téglaház bizonyította az anyagi kondíciók és a presztizsérdekek emelkedését. A városokban már a 13. század óta kétségbevonhatatlanul. Itt a kő- és téglaházakat eleve többszintesre építették és legalább egy részüket alápincézték. (Amszterdamban, Delftben a polgárházak szuterénjében a 15. században megjelent a házmester. Felesége volt a szakácsnő. A rendszer bevált, fél évezred alatt elterjedt Közép-Európában. A múlt század második felében a magyar városokban épült "családi házak" sem nélkülözték.) Persze ehhez tégla vagy kőépület kellett. De még ott is, ahol nem volt pénzük az egész házat lebontani és igényesen újraépíteni, kicserélték a homlokzatot. Erre Északnyugat-Európa városaiban a 16. századtól kezdve mindenhol törekedtek. Mindazonáltal sehol sem tűnt el a faépítészet minden látható jele; Északnyugat-Európa sok kisvárosának idegenforgalmi látványosságát manapság elsősorban ezek a gerendaszerkezetekből álló homlokzatok garantálják. Erre azonban a korábbi századokban a háztulajdonosok kedvezőtlen anyagi kilátásai szolgáltak csak garanciával. Leiden városában például 1540-ben egy - a városi tanács megbízásából vizsgálódó - bizottság azt állapította meg, hogy a városfalakon belül kőházak vannak, ellenben a falakon kívül, ahol szúrópróbaszerűen 57 lakóházban tettek látogatást, szegénységet és néhol vályogfalakat találtak. A tulajdonosok az alacsonyabb jövedelmű rétegekhez tartoztak: szövőnők, takácsok, hajóépítők, italmérések tulajdonosai, pékek és kenyérárusok. A jelentésből kitetszik, hogy a városi tanács megelégedéssel veszi tudomásul, ha legalább a ház homlokzatát kővel cserélik fel és elmarasztalja azt a háztulajdonost, aki - modernizálás okán lebontatta házát, de özvegységre jutva és pénzzavarral küzdve - elhalasztotta az építkezést.

7 Más forrásokból az derül ki Hollandiában, hogy a 16. században meglehetősen sok paraszt nem tulajdonosa, hanem bérlője volt gazdaságának, tehát a ház, amelyben lakott, mindössze bérleménye lehetett. Az ilyen paraszt csak akkor modernizálta a lakóházat, építtette át téglafalúvá, ha meg is vásárolhatta azt. Ez különösen DélHollandiában volt így, ahol a tulajdonosok rendszerint a városokban éltek és kőházakban laktak. Ha pedig a földesúr vidéken élt, kőből rakott és rendszerint erődített kastélyt tudhatott otthonának, ellentétben bérlőivel, akiknek lakásviszonyai (silányabb építőanyagból)