Cseri Miklós, Füzes Endre (szerk.): Ház és ember, A Szabadtéri Néprajzi Múzeum évkönyve 7. (Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 1991)

HOFFMANN TAMÁS: Az épületfa, az erdő hasznosítása, sőt irtása az Alpoktól északra

2. kép. Épületfa a ritkított erdőben. Munden (bei Göttingen) történetírásban. Északon városokat alapítottak, nyugaton és délen majorokat és sok erődítményt, várat és mindenütt falvakat, amelyekben parasztok laktak. A legfőbb erdőpusztítónak mégsem a parasztok bizonyultak, hanem a szerzetesek. Ebben az időben ugyanis Franciaországban több mint 1.300 kolostort alapítottak a hozzá tartozó gazdasággal egyetemben. Csupán a ciszterciták több mint félezer gazdaságot és rendházat építettek fel többnyire az uralkodótól adományozott és eddigelé lakatlan vadonnak számító birtokaikon. A mezei szorgalom aztán átalakította a tájat. Ezért mindenek előtt tisztázni kellett az erdőhasználattal kapcsolatos jogokat. A 11-13. századi franciaországi okleveleket szövegező jogászok szükségét érezték rendezni az erdők legeltetésével és a fák oktalan pusztításával kapcsolatos visszaéléseket. Ez azonban - a jelekből ítélve - sosem sikerült."

1 Az agrárérdekekhez társultak az ipar szükségletei. Az épületfa, a tűzifa kivágása, a faszénégetés csak akkor hagyott alább, ha a gazdaság hanyatlott. A vasérc feldolgozásához (minthogy az alacsony hőfokon olvasztott vasércből csak ismételt hevítéssel, azaz oxidációval lehet kivonni a vasoxidot) idővel mind több faszenet használtak fel. A középkorban megközelítőleg 50 kg vas nyeréséhez 200 kg vasércre volt szükségük, aminek feldolgozása során 25 m

3 fát égettek el. Csupán egyetlen kohó vagy hámor egy kisebb erdőt hamvasztott el. Franciaországban 1300 táján egymillió hektárral volt kisebb az erdőterület mint manapság, ekkor csak 13 millió ha erdőt tarthattak számon. Például Párizstól délnyugatra terült el a "Foret des Yvelines", ami a mai Rambouillet erdőnek felel meg. Itt fekszik az a helység, amelynek neve "Les Essarts-le-Roi", neve tehát kifejezetten utal az erdőirtásra. Richard Firz Nigel, az angol király kincstárnoka 1170 táján azt írta, hogy az "essarts" jelenti „az erdők irtását, a berkek és a fácskák kivágását, hogy a földet felszánthassák, művelhessék vagy állatokkal legeltethessék". Egy közepes nagyságú lakóház építéséhez a középkori Angliában átlagosan 14 tölgyet vágtak ki. A Windsor-kastélynak (a 14. század közepén) 3004 tölgy, tehát egy egész erdő esett áldozatul. Aztán tíz évvel később Combe Park és Pamber erdeiből ismét 940 tölgyfát vágtak ki az építkezésekhez. A Windsor-kastélyba végül is 3944 tölgyet építettek be. Az erdő pusztításának ezzel még nincs vége, meg-megújuló hullámokban mindmáig tart. "The Times" 1971. augusztus 24-én azt írta, hogy Sherwood-i erdő már csaknem kopasz, „Robin Hood erdeje (így az újságíró) már csak 300-400 tölgyfából áll." Pedig a fairtás óhatatlanul árfelhajtónak bizonyult. A fa már a középkorban is nagyon drága anyag volt mindenütt Európában, ahol sokat pusztítottak el belőle, s a kivágott erdőket nem tudták távolabbi tájakon letarolt szálfák tutajozásával pótolni. Douai észak-franciországi városkában - a krónikus fahiány miatt - a 13. században az jött a szokásba, hogy az eltemetendő halottnak csak bérelték a koporsót, a tetemet egy lepelbe csavarva földelték el, a fából összeeszkábált drága alkotmányt pedig újra felhasználták.

6 Az épületfa Ahol ilyen kényszermegoldásokhoz folyamodtak, már régen elpusztították a környezetet. Az erdő növekedése ugyanis csak két-három emberöltőnként ajándékozta meg birtokosait épületfával. Ezek a legnagyobb példányok és átlagosan 100 évesek. Mielőtt kivágják őket, környezetüket ritkítják (miáltal szerszámfát nyernek) és ezt 10-20 évenként is elvégzik. Bár a tervszerű erdőgazdálkodás múltja csak az ipari forradalom előtti nemzedékek gyakorlatában jelölhető meg, azaz mindössze három-négyszáz éves, a vágások kijelölése csak az elmúlt kétszáz évben vált általános gyakorlattá. Ez azt jelenti, hogy tarvágás tisztította meg az erdőt, amit a fa elszállítása, feldolgozása és osztályozása követett, a kiirtott erdősávban pedig lehetőleg újra telepítettek. A korábbi gyakorlat a szelektív favágást jelentette, s ami az épületfák kivágását, a körülöttük lévő faállomány ritkítását illeti, nemzedékek tapasztalatainak hagyományozását, olyan történelmi folyamatosságot, ami nemcsak az ismereteket, hanem az erdő, tulajdonképpen a faállomány birtoklásának rendjét és magának a rendnek örökítését valósította meg. Ezt azonban csak ott sikerült biztosítani, ahol távol voltak a gazdasági haladástól, ahol alacsony volt a népsűrűség és szegényesen éltek. Az ilyen erdővidékekről származó épületfát rendszerint folyókon (vagy tengereken) úsztatták (szállították) a felhasználás helyére, csakhogy a szállítás tetemesen megdrágította az építkezés költségeit.

7 Az épületfa vé-