Cseri Miklós, Füzes Endre (szerk.): Ház és ember, A Szabadtéri Néprajzi Múzeum évkönyve 7. (Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 1991)

HOFFMANN TAMÁS: Az épületfa, az erdő hasznosítása, sőt irtása az Alpoktól északra

3. kép. Irtások, melyeket szántóként és kaszálóként hasznosítanak. Heiligenblut (Tirol). 1989. gül is nyersanyag volt és a nyersanyagforrások sosem buzognak a civilizációk központjaiban. A fahiányt következésképpen az építészek szenvedték meg leginkább. Willard de Honnecourt feljegyzései, amelyekből talán a legtöbbet tudunk a középkori emberek műszaki kultúrájáról, olyan vázlatot is tartalmaz, amelynek nyomán egy folyón hidat lehet építeni, „ha csak húsz láb hosszú pallók állnak rendelkezésre". Ugyanitt lehet olvasni hasznos tanácsokat azon torony építéséről, amelyhez „való fák túlságosan rövidek". Azonban nem lehetett minden feladatot összetoldozott fadarabokkal megoldani. A flotta hajóárbocaihoz például szálfák kellettek. Az az ország, amely erdőben szegény (vagy import útján nem tudja szükségleteit fedezni), alul maradt a tengerek feletti uralomért folyó versengésben. Ez történt Franciországgal a 17. századában, miközben az angolok, holott erdőiket legalább olyan tékozló módon elpusztították mint a franciák, kezükbe kaparintva a baltikumi faimportot - hajóépítőkként a világtengerek urai lettek.

8 Az ehhez nélkülözhetetlen materiát, a szálfát korábban a Hanza, majd a holland városok dokkjaiban dolgozták fel, s a Német Lovagrend is tekintélyes hasznot húzott ebből az üzletből. A fákat többnyire Rigából exportálták, sok más anyaggal (kátránnyal, szurokkal stb.) együtt. Nagy Péter gazdaságpolitikája az exportáló övezet határát északabbra tolta, Pétervár alapítása elsősorban ezt célozta. Védekezés lépéshátrányban A fakitermelés és a fafelhasználás övezetei tehát eltávolodtak egymástól. Az ok közismert: erdőirtás, amit a kortársak csaknem mindig céltalannak mondtak és haraggal emlegettek. Néha radikális rendelkezések is napvilágot láttak. Angliában a királyi birtokokhoz tartozó Dean erdőségben a 13. század első évtizedeiben az uralkodó még engedélyezte a vaskohók működését. Egy 1282-ben kelt királyi rendelkezés azonban megtiltja valamennyi üzemeltetését, mert - így a jogászi érvelés mintegy 60 kohó már tűzifa nélkül maradt. 4. kép. Alpesi legelő erdei irtáson, a völgyben szántók és szórványtelepülés. Heiligenblut (Tirol). 1989. Wellingtonban 1255-ben két mészégető kemencét csak akkor romboltak össze, amikor azokban már vagy 500 tölgyfát eltüzeltek.

9 És se szeri, se száma az ilyen eseteknek. Ennek ellenére csak a 16. században válnak gyakorivá a helyhatósági rendeletek, majd az országos törvények, amelyekben korlátozni kívánják az erdők csonkítőit. Ezeknek a szövegeknek nagy részéből (elsősorban Franciaországban) azt lehet kiolvasni, hogy az erdők jóvátehetetlen kárt szenvedtek, és amit meghagytak a parasztok, a favágók, azt a legelésző állatok kártételei miatt kellett a veszteségek között számontartani. Ezek a rendelkezések nem holmi jogászi rabbulisztika formulái, évszázados tapasztalatok lassú akkumulációja előzte meg a szövegek fogalmazását. Szabályozták tehát az épületfák kivágását, megtiltották a mézelő helyek kirablását, és a főfő kártételt, a legeltetést - büntetést helyezve kilátásba - parancsolták meg abbahagyni. De még így sem jártak sok sikerrel. Az erdőbe vezető tilalmas utak sokkal régebben voltak ismertek ahhoz, hogy használatukat rendeletekkel meg lehessen szüntetni. Aztán itt voltak az iparűzők, ráadásul mind többen! Mindenesetre jóval többen, mint egykor, a középkorban, ők újabb sebeket vágtak az erdők testébe. A hatóságok pedig megpróbálták a lehetetlent, korlátok közé szorítani a faszén égetőt, a hamuzsír főzőt, a huták, a bányaművek favágóit, tehát mindazt a félig paraszt, félig iparos embert, aki a régi földműveseknél sokkal nagyobb veszedelmet zúdított az erdőkre. Ekkor a földesurak a legtöbb országban megtiltották az erdő irtását, büntették a fák kivágását és mindenképpen azon voltak, hogy a parasztok ne növeljék földjeiket az erdők rovására. Ezt a természetvédő merev szigort azonban a saját majorjaikkal kapcsolatban korántsem alkalmazták. Se szeri, se száma az irtásokon létesített új gazdaságoknak, ipartelepeknek. A föld urai voltaképpen tisztességtelen eszközökkel vették fel a konkurenciaharcot. De miután a parasztok kijátszották a rendelkezéseket, a jogászok ismételten újrafogalmazták a rendeleteket, megszigorították a büntetéseket és mindenféle újabb tilalmat helyeztek kilátásba, majd újra meg újra kihirdették a dörgedelmeket - a parasztok és a favágók meg a pásztorok tették dolgukat: pusztították a fákat. A tengernyi akta